Tóth Árpád ezt a versét egy esztendővel a halála előtt írta. A Nyugat emlékszámmal adózott “törékeny hercegének”. Később pályatársa, Szabó Lőrinc ekként fogalmazott róla: “Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”