Blogjaimat, az új kazohiniát, ami a régebbi balkáni gerle blog megújításaként jött létre, a blökiblogot elsősorban a magam örömére, szórakoztatására hoztam létre. Arról írok, ami éppen foglalkoztat, ami meghatározza a mindennapjaimat, vagy amire nagyon szívesen gondolok (vissza); felteszem néhány fotómat, esetleg fiamtól kapok egy-két jól sikerült képet, amiket szintén beillesztek a bejegyzéseimbe. Nem naplószerűségnek szánom a blogokat, csupán említek érdekes és értékes dolgokat, melyek színesebbé, szebbé és őszintébbé teszik a mindennapokat. Ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt nagyon is személyes a blog, hiszen azoknak az élményeknek, benyomásoknak a lenyomatait elevenítik fel ezek a rövid kis írások, amelyek életem folyása során meghatározóak voltak ízlésem, személyiségem, sőt sorsom alakulását tekintve. Örülnék, ha tetszenénk másoknak is ezek az emlékmások. A rutinos, mint nem mondjak, dörzsölt olvasó már szinte számít rá, hogy e helyütt nem is állhat más zárásként, mint egy Proust-idézet. Hát íme…

“(…)mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.” M. Proust: Az eltűnt idő nyomában

“Odanézz, ott van egy az idő urai közül!” – kiált fel Yula. Az idő urai (Les Maîtres Du Temps) című magyar-francia animációs sci-fi remekmű utolsó jelenete (1982.)

Ráczné Szabó Rita