A film három epizódja – amit talán tévesen vígjátéknak jelez a forgalmazó -, egy-egy család találkozásán keresztül mutatja be, hogyan is állunk a családi kapcsolatok megélésével, az őszinteséggel, a kötelezőn, azaz itt a vérszerintiségen túli kapcsolódás képességével, az emlékekkel, az elhallgatásokkal, végül is a visszafordíthatatlansággal. Mert amit elmulasztottunk, nem minden esetben korrigálható.

A Father Mother Sister Brother” három találkozás története, három hazaérkezésé. Az elsőben, az Apa címűben, egy középkorú testvérpár, Jeff (Adam Driver) és Emily (Mayim Bialik) látogatja meg apját (Tom Waits). A testvérek kötődése sem mondható igazán erősnek, az apjukkal való viszony pedig még inkább disszonáns. Emily bizalmatlan és gyanakvó arra nézve, miből is él az apa. Jeff ugyancsak tele van kérdésekkel, de számára az apai figyelem, a családi összetartozás iránti igény, a fiúi kötelesség ethosza sokkal inkább feloldja a nyugtalanító ismeretlent, ami apja életvitelét övezi. Anyagilag támogatja az idős embert, aki azonban csak színleg elesett és kiszolgáltatott, valójában egy autonóm, kissé manipulatív és a legkevésbé sem szánalomraméltó ember. A gyerekei látogatása inkább csak egy kínos epizód számára, aminek ellentételezéseképpen Jefftől egy kis pénzhez és némi prémium élelmiszerhez juthat. A saját “törvényei” szerint él, ha valaha volt is igazából köze a gyerekeihez, az már réges-régen a múlt ködébe vész, egykori feleségével, az anyával együtt. A közösen eltöltött, de mégis tartalmatlan percek kínosak, a néző is szinte feszeng a sorok között. A hétköznapokból jól ismert rituálék, mint a közös koccintás, a látszat-család fotóalbumba való pillanatai sem oldozzák fel egyiküket sem. Nem szakad ki senkiből az őszinte és elragadtatott érzelem, amit rég nem látott nagyon közeli hozzátartozók esetében a lehető legemberibb, legfelemelőbb lehetne. Helyette van gyors búcsú, ölelés, ahogy ilyenkor szokás. És nyitva marad a kérdés: mit kerestek ők, ott hárman, abban a New jersey-i tóparti házban, mi mondanivalójuk volt egymás számára?

A második epizód, az Anya, Dublinban játszódik. A szcenárió hasonló: egy anya (Charlotte Rampling) várja két középkorú lányát (Vicky Krieps és Cate Blanchett) egy elegánsan és precízen kreált teadélutánra. Ahogy az előző epizódban, itt is jól látszik, hogy a vérségi kapcsolat csak elviekben kötelez. Az egykori közös élmények, események, tapasztalatok egyáltalán nem teszik hasonlóvá a gyermekeket, szülőket egymáshoz. Párhuzamosokként futnak a sorsok, egymástól elválnak a személyiségek, nem őrzik a közös nevezőt. Kényszeredett és őszintétlen percek következnek az akkurátusan elrendezett porceláncsészék, teáskanalak, színes macaronok és moussek társaságában. A pedáns, perfekcionista anya és két, hozzá képest kevésbé “jól sikerült” lánya ismét a közhelyszerűvé silányodott közös étkezés, koccintás pillanataiban. Majd itt is a visszafogottan teátrális ölelés, búcsú, a testvérek a kertkapu felé haladva pedig még megérintik egymást, hogy aztán hosszú hónapok és évek teljenek el egymás nélkül.

Az utolsó epizód, a Párizsban játszódó Sister Brother címet viseli, melyben szüleik tragikus halála után egy ikerpár (Indya Moore és Luka Sabbat) látogatja meg még egyszer, utoljára gyermekkoruk helyszínét, egy kiürített bérlakást. A “gyermeknek lenni” akarás fájdalma, a szülőkhöz tartozás elvesztésének befogadhatatlan szomorúsága hatja át az üres szobák levegőjét. A szülők dokumentumai, fotói, emlékei között kutatva sejlik fel, hogy mennyi mindent nem tudnak igazából apjukról és anyjukról. A közös élmények is halványulnak, de az ikerség erős köteléke nem engedi teljesen a semmibe veszni, milyen is volt családnak lenni. A szülők tárgyaival telezsúfolt raktárhelyiség tonnás súlyként nehezedik a vállukra, mert benne van két ember, az anya és az apa élete, személyisége, minden ismert vagy ismeretlen részlettel együtt. Mit tegyenek mindezzel? Kinyissák-e egyenként a lezárt dobozokat? Akarnak-e megtudni mindent? Fel akarják-e fedni származásuk eredőit? A redőnyt inkább lehúzzák és elsétálnak.

A film komoly és aktuális kérdést feszeget. A civilizáltnak mondott társadalmak viszonyát a magcsaládhoz, ahhoz az egységhez, ami generációról generációra hagyományozza a nyelvünk, kultúránk, identitásunk mellett a személyes történeteinket, élményeinket, viszonyainkat – egymáshoz és a világhoz. Lejárt volna a szavatossága ennek az életközösségnek? Vagy mi nem tudunk mit kezdeni magunkkal és egymással, mert elveszett az őszinteség, a felelősség, a tisztelet és az alázat egymás iránt ebben az életközösségben is? Mert elveszett a szeretet? Nincsen válasz, nincs lezárás, csak egy nyugtalanító, mégis nagyon emberi ismeretlen. Mert minden rajtunk múlik, csak rajtunk.

Rita