Magyar thriller, 124 perc, bemutató 2026. február 19.

Rendezte: Holtai Gábor, operatőr: Szőke Dániel, forgatókönyv: Veres Attila. A főbb szerepekben: Lovas Rozi, Molnár Áron, Szervét Tibor, Gryllus Dorka, Simon Kornél, Znamenék István, Zsurzs Kati.

Nehéz film és nem is való mindenkinek. Ez jól látszott, amikor a bemutató másnapján a Művészben egy tucat türelmetlen és értetlen ember elhagyta a nézőteret. Letaglóz, fejbe ver, de mielőtt leterítene, lassan kúszik be a bőr alá, mint valami parazita, hogy aztán lüktetve hasadjon fel a felismerés: ezek vagyunk mi. Ezek, az emberi psziché sötét és rejtett zugainak mélyésgeiből előtörő ösztönökkel, késztetésekkel, amik aztán hátborzongató módon határozzák meg viszonyainkat, életünket, sorsunkat, egyben a mások életét, sorsát, sőt halálát is.

A munkahelyéről, egy felszámolás előtt álló cipőboltból haza igyekvő harmincas nőt, Szabó Ritát (Lovas Rozi) elrabolják a nyílt utcán. Egy idegen lakásban tér magához, ahol fogvatartója (Molnár Áron) azt állítja róla, hogy őt nem elrabolták, hanem épp ellenkezőleg, hazahozták az Árpád családba, ahonnan elkóborolt. A neve sem Rita, hanem Szilvia. Árpád Szilvia. Hosszas kínzás, megtöretés után Rita belátja, hogy ha élni akar, el kell fogadnia új identitását, új szerepét, a Papa (Szervét Tibor) kedvenc lányának személyében. Kínzóan vontatott ez a folyamat, szinte átérezzük azt a zsigeri szenvedést testileg és lelkileg, amin a nő átkűzdi magát, mire elfogadja új sorsát.

Megismerkedik családjával, miközben egészen abszurd helyzetek sora követi egymást. A néző agya itt – ha van rá fogadókészsége – pattanásig feszül, sejtve, hogy ki fog bomlani valami, aminek a györtő tényszerűsége hidegen arculcsap majd. ÉS valóban, idővel kiderül, hogy a “családban” mindenki egy-egy elrabolt ember, a magányával, az esendőségével, az elszigetelődésével, a pótolhatóságával, mondjuk ki, a feleslegességével együtt. Az Árpádok mindent behálózó hatalma, befolyása az egész várost meghatározza. A lakást egy napon nagy nehezen elhagyó Ritának, azaz Szilvinek is be kell látnia, nincsen sehonnan segítség. Egyetlen megoldás, egyetlen feloldás lehetséges csak, ami árán visszanyerhetik szabadságukat, az a gyilkosság.

A brutálisan véres aktus, a Papa miszlikbe szabdalása után a szabadulás azonban már nem lehetséges. Senki nem hagyja el a lidércnyomásos szobák félhomályos szegleteit, hanem maradnak. Maradunk. Hiszen megtanultuk, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat, hanem azok, akiknek lennünk kell. A mozdulataink, a viselkedésünk, a szerepeink, az énünk már régen nem sajátunk. Befolyásolhatóak vagyunk, gyávák, megalkuvók és kegyetlenek. Élünk és visszaélünk hatalmunkkal, mert ha csak kicsiny előnyökért is, de érdekünkben áll. Erre tanítottak bennünket az Árpádok. Ezt a furcsa, groteszk világot először félelmetesnek, élhetetlennek, fojtogatónak találjuk, aztán rájövünk, hogy jó ez nekünk, nagyon jó. Fizikai szükségleteink, a biztonság jóleső érzése felülírják a moralitást.

A legyek ura (William Golding, 1954) ösztönvilága és az Öldöklő angyal (Luis Buñuel, 1962) megmagyarázhatatlan korlátai egyeszerre zúdulnak ránk. Ez a film hozzánk szól, közép-európai társadalmunkról, elszigeteltségünkről, kétségbeesésünkről és a reménytelenségről. Mert akármennyire is hinni akarjuk, nem tudunk változni. Nem tudjuk megváltoztatni azt, amit valójában mi kreáltunk maguk köré. Nem tudunk kilépni – legyünk őszinték -, talán sokszor nem is akarunk azokból a keretekből, amik elemei szükségeletinket kielégtik. És erre pedig, amióta a világ világ minden dehumanizáló struktúra építeni tud, a mi közreműködésünnkel. Hiszen korábbi énünk is csak vergődött, nem voltak biztos pontjai, csak a sodródás, a bizonytalanság. Árpádnak lenni viszont egészen más, bizarr módon jóleső, már-már egészen otthon érezzük magunkat ebben. Ez a film görbe tükör, amiben arcunkat a torznál is torzabnak látjuk, de ezt talán nem is annyira tükör teszi…

Szabó Rita