Már hónapokkal ezelőtt elment. Nem tudtam róla. Sőt, az utóbbi időben, az elmúlt 16-17 évben őróla sem tudtam semmit. Arról, hogy hogyan él, mit csinál, csak sejtéseim voltak. Mindig kedveltem, szerettem, része volt a fiatalságomnak. Sokszor eszembe jutott, csak úgy. Nem gondoltam, hogy találkozni fogunk, bár lett volna mit mesélnünk egymásnak. De mégsem gondoltam. Viszont az a tudat, hogy ő van, hogy valahol, nem is messze él, és teszi a dolgát, mindig megnyugtatott és egyben elodázta a szándékot, hogy felkeressem. De azt gondoltam, igazából ez csak és kizárólag rajtam múlik. És mindenképpen, majd egyszer megteszem. De nem kerestem fel. És egyáltalán nem rajtam múlott. Egy darabka az én életemből az övé is volt. Legalább is csak annyira, amennyire magával vitte a közös emlékeket, ahogyan én is magaménak tudom azt ami megmaradt nekem belőle. A hangja, a humora, a mosolya, a gesztusai. A sok esti beszélgetés a kocsmaasztalnál, evezés a Tiszán, túrák és koncertek. A fiatal évek gondtalan és kevésbé gondtalan percei, órái, napjai. Sokszor kesze-kusza, zavaros és átláthatatlan sűrűségben, máskor légiesen elillanóan. De mégis egy szempillantás alatt.

És most meg kellett tudnom, hogy Ő már nincs többé. Maga után hagyta ezt a világot fényeivel és árnyaival. És az ami zavaros volt, még áthatolhatatlanabb lett. Ami légiesnek tűnt, az ólomsúlyként húz, letaglóz és nyomaszt. Nincsenek szavak. Az álmokban most újra és újra előlép. Hallom a hangját, és olyan tisztán látom, hogy a valóság sem lehetne igazabb. Mert még fáj a nemléte tudta. A nincs tudata. Friss a seb, szivárog és hasít a fájdalom.

Most jöttem rá, hogy hiányzol. És, hogy lehetett volna másképpen minden. Bocsáss meg, ha elmulsztottam Veled kapcsolatban egyet s mást. Ha nem értettelek. Elővettem a régi fotókat. Szinte mindenegyiken rajta vagy. Én cipellek tovább az emlékeimben, nem eresztelek. Bennem is tovább élsz! Nyugodj békében Barátom!