Érdekes, hogy vannak olyan műalkotások, melyeknek jelentősége, mondanivalója a történelem folyásának mentén változik, kiteljesedik, új színek, értelmezési lehetőségek bomlanak fel, új gondolatokat képes ébreszteni számunkra. Egy ilyen mozi Michael Haneke több mint egy évtizedes rendezése a Caché (=Rejtett), azaz a Rejtély.

Ezt a filmet pedig én éppen ma láttam, amikor Magyarországon kihirdették a migrációs válsághelyzetet, miután a balkáni útvonalak lezárultak a több tízezer ember előtt, akik Görögországban és a balkáni térségben rekedtek, és már reményük sem maradt eljutni Európa nyugati felére.

Jelenet a filmből

Nagyon érdekes és sokrétű alkotás ez. Sokszor csak éppen érezni véljük, mint értjük a miérteket és a hogyanokat. Egy biztos: kliséket, demagóg skatulyákat szép számmal felkínál nekünk a megértéshez, ha nem vagyunk kellően résen. És, ha besétálunk a kelepcébe, nem kapunk mást, mint példázatot a gyarmatosító nagyhatalmak jólétben élő ária polgárainak arroganciába burkolódzó lelkifurdalásáról, és az elnyomott (arab) emberek másodrendű és hallgatag, elesettségükben is büszke bölcsességéről. Sőt, mi több, megértéséről.

No. Hát ez korántsem ilyen egyszerű. Kevés a kapaszkodónk. Jellemrajzok, kiforrott karakterek nincsenek  a filmben. Sem látványosan pergő cselekmény, de még tanulság vagy jól levonható konzekvencia sem.

Ami viszont van. Az a történelmi helyzetek adta, nemzeteken és társadalmi csoportokon átívelő kölcsönös felelősség kérdése. A különböző szociokultúrájú emberek viszonya egymáshoz, és az ebből következő torzulások. Az áldozatnak lenni – áldozattá válni bonyolult és összetett problematikája. A lelkiismeret személyes és kollektív minősége, ami nem csupán kötelez és meghatároz, de el is deformál. A jóléti demokráciák társadalmainak fundamentuma, a család és annak szövete, és a benne működő (vagy éppen nem működő) emberi kapcsolatok. Milyen is ez? Hogyan állunk egymással? Magunkkal? A személyes és a megélt történelmi múltunkkal? Vannak-e közös elszámolni valóink? Vannak-e, lehetnek-e egyáltalán kérdéseink egymáshoz? És hogy állunk a bizalommal? Félnünk, szoronganunk kell-e, ha figyelnek bennünket? Még ha csak egy semleges, de rejtett “kameraállásból” is? Keressük, kié is ez a titokzatos és leplezetlenül őszinte “szem”? Megrendült a hitünk az eddig harmonikusnak hitt dimenziókban? A biztosnak, komfortosnak és kiszámíthatónak tűnő keretek között, melyben mindennapjainkat éljünk, laza eleganciával és a nagyvonalúság felszabadítónak érzett gesztusaival? Van-e félnivalónk? Van-e félteni valónk? Adatott-e mindnyájunknak megélhető önérzet? Vagy ez annak a függvénye, hogy ki hova születik? Európa jobbik féltekén fel tudtuk-e, fel tudjuk-e mérni a valós veszélyeket társadalmainkra, közösségeinkre, magunkra nézve? Azt érezzük esetleg, hogy számos dolog nyugtalanít bennünket? Netán emlékeztet? Minősíthetjük-e a szellemi-anyagi-kulturális értékeit védő európai polgárt? Vagy azt, akinek a reményen túl nincsen már vesztenivalója?  Aki vélt áldozat létében vergődik, s folyton mások (azok) életlehetőségeihez mérten csak saját veszteségeit, hiányait és esélytelenségét érzi át minden porcikájával? Aki a különbözőségéből magára nézve csak a méltánytalanságot, a hátrányt látja? Képes-e valaha megnyugvást találni? Képes-e megbékélni vagy örökre hordozza ezeket a kapott és felvett stigmákat? Ki is egyáltalán az áldozat? Van-e itt valakinek jogos igaza? Kinek a szabadsága a tét?

A film ezekre a kérdésekre mind nem ad választ. Ezt nekünk, nézőknek (akik feltehetően leginkább a “francia páholyból” tekintünk ki) kell átgondolnunk. A rejtélyes kép, ami kirajzolódik, az a ma már nem is annyira ismeretlen helyzet: az európai konglomerátum, ez a sokszínű és különböző keménységű elemekből álló ősi kőzetmaradvány, amelynek kötőanyaga egyre oszlani látszik, képes-e elhordozni egyszerre ezeket az igazságokat? Hiszen, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindannyiunknak megvan a magunk igazsága, még ha a másik kontójára is íratott.

Ráczné Szabó Rita