Kissé megkésve, de megnéztem egy tavaly év végén bemutatott francia filmet, a Mon Roi-t. A főszerepben Vincent Casselt és Emmanuelle Bercot-ot láthatjuk, a rendező Maiwenn.

Először is: jó film. Nincs igazán aprólékosan végiggondolva minden jelenet, karakter, a szüzsé vagy éppen az, hogy mi az esszenciája egy kapcsolatban a kölcsönösségnek, az őszinteségnek, a szeretetnek. Mégis, mit üzenhet ezzel a kiragadott emlékekből, futó pillanatok felvillanó képeiből összeszerkesztett történet annak, aki megnézi ezt a több, mint 2 órás filmet?

Azt gondolom, hogy nincsen ilyen egyértelmű tanulság. Mindenkinek magának kell bejárnia azt az utat – és sajnos ez nem életkortól független, bármennyire is szeretnénk hinni – amely elvezet az önismeret olyan szintjére, ami lehetővé teszi, hogy képesek legyünk egészségesen élni egy párkapcsolatban, vagy annak híján akár egyedül is.

És ez az út bizony igen rögös. Ha pedig elbukunk, akkor a magányt kiszolgáltatottságnak éljük meg, az emberi kapcsolatainkat pedig az infantilizmus éretlensége vezérelheti. Mert könnyen lehetünk rabságban: és itt nem pusztán a társfüggő vergődésre, a filmmel kapcsolatban sokat emlegetett lelki terrorra gondolok. Hanem egyfajta szorongásra, a konfliktusoktól való menekülésre, az egymás iránt érzett elköteleződés és felelősség riasztó terhétől való elhúzódásra is. Ez a film számomra nem a női szemszögről szól. Nem a mániákus depressziós, már-már borderline-os, öntelt, titokzatosnak látszó hódítóról, és a szerelmes asszonyszív törékenységéről, ostoba önfeladásáról. A lényeg pont az, hogy a szerepek igenis felcserélhetők, hogy esendőségünk nem is annyira nemi meghatározottságok alapján adatik, hanem pusztán azért, mert emberek vagyunk.

Az “érzelmek börtönébe vetettség” , amely elvonja a helyes döntés lehetőségétől a női főszereplőt, inkább az éretlenség mérőfokának mutatója, a kellő önismeret hiányának szorongató érzése. A banális és meglehetősen közhelyes terápiás beszélgetés a mozgásszervi rehabilitáción kell, hogy elindítsa annak a végiggondolását, ki vagyok, mit teszek a kapcsolatomban, mit tesznek velem, hogyan tovább? Ez nem véletlen vagy esetleges esély a számvetésre. A fizikai kiszolgáltatottság, az elesettség, a testi fájdalom közelebb hoz bennünket magunkhoz. Szinte kötelez az önvizsgálatra, az elmélyülésre, a szembenézésre. A csak sejtetett szuicid indulattól vezérelt száguldás a sílécekkel összetörte a testet, de ekkor már a lélek darabokban volt. A mozgásképtelenség tehetetlensége, a magány elrepíti a nőt a múltjába: elmerül élete zavaros, egyenetlen, zaklatott, sírós-nevetős meséjében. Célja minden bizonnyal az, hogy feltárja a miérteket, és ha lehet, válaszokat találjon azokra. Felszínes kapcsolatai a rehabilitációs intézetben azonban ismét infantilizmusát erősítik. Ott sincs a helyén, ott sem találja önmagát. Valójában nem sikerül elszámolnia élete történéseivel. Már-már olyan érzésünk van, hogy nem képes irányítani a mindennapjait befolyásoló folyamatokat, hogy csupán sodródik. Ami vele történik, arra igazából nincsen befolyással. Legtöbbször elszenvedője, ritkán élvezője mindannak amit vele tesz a férfi. Alávetetté lett, áldozattá.

A film elnagyoltsága ellenére számomra jól látszik, hogy a bántalmazás a kapcsolatokban mindig a felek kölcsönös felelőssége. Az áldozatnak lenni, áldozattá válni különös és félelmetes folyamata végeredményben nem sokban különbözik a bántalmazóvá válástól. Ha nincs áldozat, nincs bántalmazó sem, és fordítva. Kellő önismeret, önkritika, “alaposan megélt élet”, bölcsesség nélkül könnyedén válhatunk akár egyik, akár másik szerep hordozóivá. Az önkontroll különösen is fontos, hiszen rajta kell magunkat kapni, hogy ha a másik iránt táplált vágyak, érzelmek holmi elfojtás eredményeképpen egyfajta projekciós özönné dagadnak. Az alárendeltség érzése sok esetben hozza el a “kényelmes, mámorító kiszolgáltatottság”, a hódító karjaiban elernyedő önsajnálat borzongató érzetét. A valódi, mélységekkel – felelősségekkel, lemondásokkal és kompromisszumokkal – teli kapcsolat helyett kaphatunk egy, alapvetően szexuális elragadtatásunk által vezérelt ámokfutást. És ez nem két emberről szól. Hanem egyről és egy másikról. Ebben a helyzetben nincsen helye egy gyereknek. Mert ő nem játék. Nem lehet tét, sem fogadási alap egy ilyen “üvegezős társasjátékban”.

A párválasztás az egyik legnehezebb életfeladatunk. Fenntartása pedig csak akkor működik, ha valóban ismerjük magunkat és a másikat is. A film utolsó jelenete szerint azonban a menekvés egy hibásan értelmezett élet félrecsúszott kapcsolatából nem nagyon lehetséges. És azért nem, mert nincs a helyén az önbecsülés, mert a szorongást nem váltja fel a biztonságérzet, a hazugságokat pedig a bizalom.