Pál Adriennen felbuzdulva megnéztem Kocsis Ágnes másik, 10 esztendővel ezelőtt készült játékfilmjét is, a Friss Levegő címűt. Nem csalódtam, egyáltalán nem. A hangulat, a rendszerváltozás utáni évek sivár, lehangoló, minimalista, “úti szürke” és valóságos retrója nagyon ismerős. Én is ezekben az években voltam fiatal. A szagok, a zörejek itt vannak a fejemben.

A PVC padlón nyikkanó cipőtalp, a betonszerkezetes belső terek tompa kongása, a cement járólapos, zöld-csempés kórházszag, az iskolaköpeny nejlonja, a villamoskocsik monoton zötyögése, a városi bűzben mélyen tüdőbe szívott cigarettafüst, a Blaha, a Közért, az aluljáró, és persze Cattani felügyelő, aki az én hősöm is volt – Szersén Gyula hangján. Morricone, Michele Placido, a maffia olyan távoli volt ebből a perspektívából, hogy elképzelni se lehetett azt a világot. Csak bámulhattuk a végre valahára színes (és egyes kivételezetteknél távirányítós) Orion Gall képernyőjét.

Így éltünk, többre, jobbra vágyva. Áhítottuk az ismeretlen és könnyed jólétet. Az eleganciát. A színeket, a fényeket, a szó szoros és átvitt értelmében a friss levegőt. Karnyújtásnyira mutatkozott minden, de ez a kézzelfogható közelség csak délibáb volt. Érzéki csalódás.

Nos, szóval ez a díszlet. Történet pedig nincs igazán. Egy anya és lánya egymás mellett élésének szemlélői vagyunk. Mindkét nő többre érdemes, mint amit életlehetőségeik nyújtanak. Szebbre, vidámabbra. Elfelejtve a magányt, az elhagyatottságot. Az anya egy aluljáró WC-jében dolgozik, a lány ruhaipari szakközépben tanul. A nő társra vágyik, egy tiszta és rendes életre. Az asszony színe a piros, a vér, az élet, a szenvedély, a szerelem színe. Minden, ami körülveszi piros: a világító művirág az asztalon, a sötétvörös drapériával bevont szekrényajtók, a munkaköpenye, a ruhái, a konyhájának kredence. Láthatóan ez a szín üdíti fel. Szüksége van rá. A piros érett termékenységének erejére. A lány színe a zöld. A fiatalság, a kibomló élet reménységének színe. A zöld szín meleg és hideg egyszerre: mutathat éretlenséget és irigy féltékenységet is. Félelmet az életükbe betoppanó férfitól, akit gyermekként és nőként sem tudna elfogadni… De ez a két szín, a piros és a zöld csak együtt lehet teljes, hiszen egymásnak komplementerei, kiegészítői.

Nem találtam túlzónak vagy szájbarágósnak ezt a szín-szimbolikát. Inkább mulatságosnak, kissé fanyarnak és életszagúnak. A színekhez, a fény hullámhosszaihoz való vonzódásunk bizonyosan elmond rólunk egyet s mást. A filmbéli két ember látszólag nagyon távol van egymástól a fizikai közelség ellenére. Ugyanakkor egymásra utaltságuk elválaszthatatlanná teszi őket.

A film ebben az értelemben mégsem pszichologizálni akar. Nem magyaráz, hanem mesél. Szavak nélkül. Keserűen és higgadtan. Bár utal a WC helyiségeinek csontig hatoló bűzétől való megszabadulás naponta ismétlődő szertartására a fürdőszobában. A kényszeresen kitárt ablakokra. A bűz eltüntetésére felhalmozott légfrissítők fojtó, émelyítő szagára. A vágyott fényre, a tisztaságra. A lehetőségre, amelyben megmutathatjuk, hogy kik is vagyunk. Mert áhítjuk, hogy lássák hervadó szépségünket, hogy megtaláljuk a férfit, akit oly’ régóta várunk. S jó lenne, ha a zöld ruhaköltemények egyszer nagyon, de nagyon kellenének valakinek. Majdnem úgy, ahogyan a varrodai tanteremben emlegetett Versace… A nő próbálkozásai a társkeresést illetően legalább annyira humorosak, mint amennyire szomorúak. Akár csak a lány meghiúsult római utazása. A sorsba zártságnak tragikomikus mementói. Mert nincsen kiút, nincs más, máshol, ez van. Ennyi. Talán lehetne elnézőnek, megértőnek lenni? Meg kell próbálni legalább. De ehhez bizony le kell ereszkedni az aluljáró legmélyebb, legsötétebb, levegőtlen bugyrába: a szégyenletes nyilvános WC előszobájába. És álmok ide vagy oda, tépkedni kell a vécépapírt és nyelni kell a szagot.

A szereplők között vannak profik és amatőrök egyaránt. Kiválóan működnek együtt. Bár Nyakó Julitól ez nem meglepő, inkább megszokott. Minden és mindenki a helyén van. Hát, nagyjából ennyi. De ennyivel is lehet elgondolkodtatni, elmondani valamit egy korról és benne az emberek örök, változatlan vágyairól, álmairól. Ismét egy komoly produkcióban.