"A Szaharában jártam egyszer, régen, 
A napperzselte sivatagfövényen. 

A pusztának a Számum nekivágott, 
Megálltak remegve a karavánok. 

A homokot a szél seperte zúgva, 
Meglapult ember, állat összebúva 

Én kitártam a kebelem a szélnek, 
A szélkavarta, roppant, üres térnek. 

Akkor, nézve a nagy kietlenséget, -
Egy vándorporszem a szívembe tévedt. 

Ő megpihent, a szívem védi, ója -
De lettem én a földnek bujdosója. 

Örökkön-szomjas, elátkozott lélek, 
Akit a Számum hagyatéka éget: 

Egy porszem csak, de szívemhez tapadt 
És benne van az egész sivatag."

Reményik Sándor: Porszem a Szaharából (1917.)

Reményik Sándor versét idéztem ma. És ennek az idézetnek az apropója az, hogy a Reuters és más nemzetközi hírügynökségek nyomán közel fél éve a világ előtt ismert tény lett az a szörnyűség is, hogy a Szaharában több migráns veszti életét, mint ahányan a Földközi-tengerbe fulladnak lélekvesztőikkel. A szubszaharai régióból tömegek indulnak a tengerparti országok felé, hogy egy jobb élet reményében Európába jussanak el.