Emlékek egy városból (Memories of a city)

Rendező: Peter Hutton, Monory Mész András

Zene: Másik János

Balázs Béla Stúdió 1984.

Helyszín: Budapest

Íme, szubjektív fotó válogatásom a filmből:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez volt az én városom. Az ostoros lámpák tompa fényeivel, a monokróm hangulattal, az ismerős kopottsággal, a repedezett, golyónyomokkal, a szelíden szürkülő falakkal. És ahogy a képeket nézem, előjönnek a hangok és a szagok, ízek. A gyerekkor különös érzetei. A vékony talpú szandál, amiben a láb érezte a sódert, a fényesen csillogó, csúszós síneket a talp alatt. A forró, városi nyarat, a strand vizének hűvösét, ahogyan háton fekve a napba próbál nézni az ember, amikor még teste az úszás erőfeszítésétől zihál. A fürdőruha vállba mélyedő pántjának nyomával, a klór szemet és orrot facsaró ízével a szájban várni, hogy a zsírpapírba csomagolt főtt kukorica kihűljön a kézben. Mert a másik kéz a Traubisodát szorongatja, a csodálatosan áramló szénsavlabdákkal teli zöld üveget. A várakozás az iskolakezdésre, a már-már körülményeskedő óvatosság a gyalogátkelő helynél. Mert mindig a fülben cseng a tompa puffanás, amikor Józsit a Lada sárhányója hajította a Wesselényi utca és a Csengery kereszteződésében annak bazaltkockáira. Az Almássy tér, ahol a piros színű mászókáról ülésből lehetett hátra vetni a törzset, mintha egy szakadékba zuhanna tehetetlenül a test, majd hosszú percekig fejjel lefelé lógni, míg a véráram friss és harsány dübörgése visszhangzott a fülben. A városi eső, a pocsolyák mélyülő vize, ahogy a cipőn áthatolt a nedvesség. A mellékutcák házai között himbálódzó árva lámpafejek sárgája, a macskakövek síkos hátán kopogó cipők. A pince- és húgyszagú kapualjak, a belső udvarok, a gangok, a tűzfalak, a dohos lichthofok titokzatos mélységei, ahol képzeletbeli macska barát lakott: egy emberi nyelven is beszélő fekete kandúr. Az ősz, ahol az avart és legnagyobb kincsét, a gesztenyét csak a parkok, a Liget, esetleg a Károlyi-kert fái alatt lehetett fellelni. A Király-dombról lecsúszni úgy, hogy az arc a hűvös és puha hóba essen. Megkóstolni, érezni az ízt, a fagy zamatát. Így vonultak az évszakok, teltek az esztendők.

Mára elhalványultak a képek, a hangok, az ízek. Csak álomban lopakodnak vissza, bársonyosan, szívfacsaróan, mégis békét adóan. Az én városom, ami egyszerre volt háborús sebesült, hitehagyott nagypolgár, olajos tenyerű melós, öltönyös kókler. Megtörve, de mégis régi fényének pislákoló lángocskáját őrizgetve állt, méltósággal. Leigázva, lehazudva, kisemmizve, kissé mogorván és közömbösen. Esendő volt és mégis hatalmas. Megalázott mégis fenséges, mégis szép, megismételhetetlenül szép. Az enyém volt. Egyszer.

Ráczné Szabó Rita