Itt hagyott bennünket. Ezen a rideg közönnyel, sematizmussal és talmi ócskaságokkal teletömött világban. Koncertről koncertre vártuk, hogy újra elüvöltse a közép-európai hobók és rockerek imáit. Együtt ordítottunk vele és közben az égnek nyújtottuk a kezeinek – hej, hej, Bill, a Király.

Generációk öröme, fájdalma, egy mára egyre szűkülő közösség rajongása vette körül. Mert szerettük: úgy, ahogy volt, minden esendőségével, “dzsungaságával”, mert mi nem a “vajból” jöttünk. Nem kellett a sablonosság, a póz, csak az őszinteség.

Több mint egy évtizede írtam róla legutóbb. Valahogy így… Valódi tehetség, igazi alázattal és szeretettel, hittel, kitartással, a semmi körülmények között fel nem adás képességével. A blues iránti zsigeri elkötelezettséggel, hajthatatlansággal. Emberként is e jegyeket hordozza: nincs benne manír, számítás, mesterkéltség, csak őszinteség. Neki a blues nem ginsbergi póz, mondjuk a Greenwich-Village-i Bendzsó-Egyetem hangulatai (Eörsi ford.), hanem a középkelet-európai fájdalom és szomorúság lüktetése, ahol nem tudnak “rakenrolt” táncolni a lányok. Ösztönös zsenije megköveteli a fegyelmezettséget, a saját fizikai korlátait meghaladó folyamatos erőfeszítést. Ettől lesz – többek között – az Édes otthon, a Tetovált lány, a Kőbánya blues, a Hatvan csapás és a többi legendás dal mindenestül az övé és a miénk, az Ő elüvöltött üzenete sok elhagyott és bolyongó magyar emberé. A szcenáriót egy rebellis intellektuel – Földes László Hobo – festette ugyan fel, de azt a maga valójában átérezni, ezzel a szikár és kegyetlen tartalommal átadni nem lenne képes nekünk. Ehhez kell Bill Kapitány. Jimi Hendrix hangzatos mondata – Blues is easy to play, but hard to feel – itt csak részben igaz. Ezeket a számokat éppolyan nehéz játszani, mint átérezni… és ez benne a lényeg.

Mi, a lelkes, vele együtt öregedő, de kitartó közönsége ezt a lényeget kerestük benne, a jelenünk őszinteségtől, moralitástól egyre távolodó világában. A miénk volt. Szőröstül-bőröstül. Nem az volt a lényeg, hogy a legfeketébb volt-e a hangja, hanem az, hogy magyar volt a szíve, a lelke, a nyelve, a dalai. A mi szívünk, a mi lelkünk, a mi világra eszmélésünk, a mi küzdelmeink, a mi örömünk és bánatunk. Ez formált bennünket közönségből közösséggé, akárhonnan érkeztünk is a koncertjeire.

Én vagyok az ember,
és én vagyok a fájdalom.
A festék mögötti könnycseppből
vörös csík az arcomon
Ember vagyok én is –
egy szürke Blueskirály.

Ezrek lelkében élsz tovább, amíg mi még itt vagyunk! Hálás követekként a nyomodban járva visszük tovább az örökséged: magyarok, romák, hobók, rockerek, határon innen és túl.