Róma összeomlásának okaira számtalan elmélet létezik: több tényező alakította az öröknek és legyőzhetetlennek hitt birodalom sorsát, s amelyek akár együttesen is okozhatták a birodalom végét. A Római Birodalom az időszámításunk szerinti 2-3. századig Európa vezető és szinte megingathatatlan (katonai) hatalma volt, azonban a keletről érkező hatalmas germán áradatnak hosszútávon már nem volt képes ellenállni. Róma kezdetben sikerrel verte vissza a támadásokat, a határ menti provinciák lakossága viszont igencsak megsínylette a hatalmas pénzösszegeket felemésztő katonai vállalkozásokat. A béke, az adóbevételek szinten tartása és a folyamatos termelés állandósítása érdekében Marcus Aurelius császár kezdte letelepíteni a legyőzött, szövetségessé váló germánokat a limes mentén, ezzel nyerve új, ám a római seregekbe sokszor nem betagolható hadtesteket. A népvándorlás következő, IV. századi hullámát feltehetőleg a hunok indították el, akik Ázsiában vereséget szenvedtek a kínaiaktól, s maguk előtt nyomták a gótokat Európa felé. Valószínűleg a sztyeppe kiszáradása és a felmelegedés hatása is közrejátszott az ázsiai népek nyugat felé történő vándorlásában. A nyugati és keleti gótok vereséget szenvedtek a hunoktól, így nyugatra menekültek, s bebocsátást kértek és kaptak Rómától, szövetséges jogállásban. Róma a fokozódó külső támadásokat egyre nehezebben tudta visszaverni, katonailag, pénzügyileg és morálisan is meggyengült, ezért a letelepített népek egyre nagyobb önállóságra tettek szert, önálló politizálásba kezdtek, s gyakran fellázadtak a központi hatalom ellen. Amellett, hogy ekkora már világossá vált, az egész birodalom rossz alapokra épült és a bukás ily módon elkerülhetetlen volt, a kereszténység befolyásának növekedése és az erkölcsi romlás is okolható Róma összeomlásáért. A keresztények lélekszámának növekedése jelentős problémákat okozott a birodalomban. A római polgárság igen nagy számban lett szerzetessé vagy apácává, akik fogadalmukhoz híven nem házasodtak, ezáltal a gyerekszám és a termelőerő is csökkent, az adóbevételről nem is beszélve. A keresztények közösségei bűnnek tekintették a gyilkolást, és nem volt hajlandók belépni a seregbe. Még azok a polgárok is vonakodtak, akik nem voltak keresztények, így a hadvezetés kénytelen volt a hadsereg sorait rabszolgákkal, gladiátorokkal és bűnözőkkel feltölteni, illetve barbárok tömegeit zsoldossá fogadni, akiknek hűségéhez sokszor kétség fért. A birodalom hanyatlása a mértéktelen növekedés természetes és elkerülhetetlen következménye volt. Tény, hogy kontinensnyi méretűvé növő birodalom túl naggyá vált ahhoz, hogy egyszerűen és hatékonyan irányítani lehessen. A római légiósok és az őket követő családjaik a birodalom számos helyén megfordultak, s magukévá tették a helyi szokásokat. Bár a birodalom provinciáinak legtöbbjében igen magas volt a romanizáció aránya, azonban a betelepült barbár germán törzsek kulturális hatását sem szabad figyelmen kívül hagyni. Nem csupán a politikai vezetők, a hatalom birtokosai és államapparátus tisztviselői esetében volt tetten érhető az inkompetencia és a hozzá nem értés, hanem a hadsereg vezetői között is, akik ráadásul csak anyagi hasznot reméltek hivataluktól…
Nihil novi sub sole, azaz, nincsen új a nap alatt. S cáfolandó Hérakleitosz elhíresült mondatát, azaz, hogy in idem flumen bis descendimus et non descendimus, bizony kétszer, sőt minden bizonnyal többször lép az emberiség hangyányi történetében ugyanabba a folyóba. A végzet, a felejtés és a pusztulás folyójába. Ez történik ma is. Velünk. Mint minden idő, ez is történelmi, és számunkra, szemtanúk, kortársak számára ijesztő és mélységesen szomorú egyben.
“Ó ősi világrész, te régi, te rücskös, te szent, te magasztos, lelkek nevelője, illatokat és ízt szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves, vén Európa.” Kosztolányi Dezső, 1935.
⧉ Kazohinia 