“– Valami bajod van, öregem? – kérdezem a semuri fiút.

Nem felel, a vonat hirtelen nagyot rándul és nekilódul, keservesen csikorognak a tengelyek. A semuri fiú hátratántorodik, megfogom. Két kézzel a vállamba kapaszkodik, egy fényszóró sugara, mely végigpásztázza a vagont, egy másodpercre megvilágítja arcát. Arcára mosoly fagyott, szemében döbbenet. Két keze egyre görcsösebben szorítja vállamat, halkan, rekedten felkiált: „Ne hagyj el, pajtás!” Azt akarom mondani, hogy ne hülyéskedjen, ne hülyéskedj, pajtás, hogy a fenébe hagynám el, de teste hirtelen megmerevedik, elnehezedik, majdnem belezuhanok a vagon sötét, ziháló tömegébe ezzel a hirtelen oly nehézzé vált súllyal, ezzel a holt kővel a nyakamon. Megpróbálok egészséges lábamra támaszkodni, arra a lábamra, melynek térde nincs megduzzadva, és nem fáj. Megpróbálok felegyenesedni, s egyben megtartani ezt a hirtelen végtelenül nehézzé vált testet, mely átadja magát önnön holt súlyának, egy hirtelen messze röppent élet súlyának.

A vonat gyorsan robog, s én hóna alatt fogom semuri bajtársam holttestét. Fogom a karját, arcomon veríték csorog, bár az éjszakai hideg levegő beárad a nyíláson, most már látni, hogy fények pislákolnak odakint.

„Ne hagyj el, öregem” – mondta, s én azt gondolom, nevetséges, hiszen ő hagy el engem, ő ment el. Nem, a semuri fiú nem fogja megtudni, hogyan végződik ez az utazás. De talán csakugyan igaz, talán csakugyan én hagytam el őt, talán én hagytam cserben. Az árnyékban megpróbálom kivenni ezentúl már örökre árnyarcának vonásait, a mélységes döbbenetet, ami kirajzolódott rajta, amikor arra kért, hogy ne hagyjam el. De nem sikerül, semuri bajtársam megfejthetetlen, súlyos árnyékká vált, nehezen tartom kinyújtott, görcsbe rándult karomban.”

JORGE SEMPRUN: LE GRAND VOYAGE; ED. GALLIMARD, PARIS, 1963

FORDÍTOTTA RÉZ PÁL 1964-BEN, BUDAPESTEN.