Vannak dolgok, amiről nem illik rosszat, elmarasztalót írni. Mert az, a józannak nem minden esetben nevezhető közvélekedést meghazudtolva, nem lenne korrekt. Sem “politikailag”, sem pedig a kinyilatkoztatott és gyakran álságos moralitás tekintetében sem.

Ma egy ilyen “dologról” írnék mégis. Őszintén, magánvéleményemet fogalmazva meg. Előre bocsátom: nem lesz ilyen értelemben “illemtudó”. És azért nem, mert nem rajongó, mert nem elfogult – a trendnek megfelelően.

No, nem kerülgetem tovább: a napokban az egyik hazai kereskedelmi televízió műsorra tűzte Nemes László Saul Fia c. opuszát. Erről a filmről nyilván csak és kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen a téma érzékeny, mi több érinthetetlen, a díjak tömkelege pedig elegendő bizonyítékként szolgál arra, hogy ha valakinek más a véleménye, akkor az nem áll meg az igaz emberek sorában.

És mégis, el szeretném mondani mit éreztem, amikor ezt a filmet néztem. A skandalum, amelyet felidéz a XX. századi történelem sötét éveiből – amiből egyébként volt elég, hasonló, de nem lehet a legsötétebb jelző a kelléktárunkban, mert ami tömegek életébe került az nem mérlegelhető kisajátított fokozással – valóban égre kiáltó szörnyűség, olyan gaztett, amit leírni és elmondani sem igazán lehet, mert elfogytak a szavak… Hogy kell-e erről, ezekről a borzalmakról beszélni, az nem kérdés. Az viszont igen, hogy hogyan kell ezt tenni, különösen ha az alkotó véleményformáló felelőssége tudatában vállalja ezt a nehéz, sőt gyötrelmes feladatot. Az is kihívást jelent, hogy a művészek mit adnak hozzá – vagy éppen vesznek el – azokkal a megnyilatkozásaikkal, amiket a film elkészülte után, díjakkal elhalmozva vagy éppen bírálatok kereszttüzében tesznek. Mert bizony, ez is meghatározza a percepciót, a gondolkodó lény, a majdani néző benyomásait. Ezt a momentumot most félre is teszem, elfelejtek minden olyat amit jobb lett volna nem hallani, látni a művészektől. (Nekem nem tett hozzá előzetesen semmit a várakozásaimhoz, sőt el is vett belőle jócskán.)

S miután a nagy nyilvánosság, a népszerűség további felelősséggel ruházza fel azokat, akik ezt a filmet készítették, nem csupán egyfajta közszereplővé váltak, hanem komoly véleményformálóvá pro és kontra. Ez a Holokauszt ügyét tekintve roppant nyomasztó lehet, nem irigylem őket.

A téma olyan, hogy aki emberül él és gondolkozik az emberiség történelméről, benne a magyarság, a magyar zsidóság sorsáról, annak jó esetben vannak elvárásai: mit is szeretne látni, mit szeretne kapni egy ilyen alkotástól. Amit én kaptam, az engem elszomorított, nem pedig megerősített abban, hogy végre már, 70 esztendő után, legalább a jószándék kövezte úton haladunk, még ha meg-megbotlunk is rajta számtalanszor. De tudjuk és akarjuk, hogy ilyen és ehhez hasonló emberiség ellenes bűntett, genocídium soha többé ne történhessen meg. Mert csak ez lehet a cél, ma 2016-ban, abban az esztendőben, amikor emberek százmilliói kényszerülnek menekülni, ahol legalább egy tucat véres és kegyetlen háború folyik a világon, amikor Európába özönlenek muzulmánok százezrei, amikor nem is egy nép üldöztetik vallása, származása, bőrszíne miatt, amikor sok száz millió ember nyomoríttatik meg, pusztíttatik el – gyakorlatilag ugyanannak az ördögi kegyetlenségnek az égisze alatt, ami jellemezte egykor akár a fasiszta vagy a kommunista diktatúrák gépezetét… Vagy feltételezhetjük, hogy vannak megbocsáthatatlanabb, súlyosabb, magasabb rendű veszteségek? Lehet olyan, hogy e veszteségből, az őseinket, a családjainkat ért tragédiából csak olyan esszenciát tudunk desztillálni, ami  színtiszta harag, meg-nem-bocsátás? Olyan elegy, ami végső soron 70 év után is mérgez bennünket? Kit azért mert hordozza e keserű anyagot, kit pedig azért mert tart tőle, hogy rázúdul? Miért?

Nem lehet megmutatni az elborzasztó kínhalál mögül is az élet valódi reménységét? Azt, hogy lehet, mert muszáj előre néznünk? Mert meg kell próbálnunk, még ha nem is megy könnyen – megbocsátani? Nem feledni, nem összemaszatolni a tényeket, a múltat, hanem megbocsátani?

A film számomra azt mutatta, hogy NINCS MEGBOCSÁTÁS. A kiváló, kreatív és újszerű kamerakezelés, a kétségtelenül egyedi látásmód, a zseniális hangmérnöki munka akár szolgálhatta volna ezt a célt, ahogyan a szüzsé, a rendező, a dramaturg alkotása is. De nem ez volt a szándék – minden bizonnyal. Az elmosódó kontúrú véres, és meztelen holttestek, a halálhörgés, a kín, a borzalmak kendőzetlen brutalitásával számomra öncélú elmerülés volt a megmagyarázhatatlan, a kimondhatatlan rémtettek és az iszonyat tengerében. Megmártózunk ebben. De okultunk-e valójában? Megértettünk-e abból valamit, hogy hogyan kellene élnünk ahhoz, hogy ilyen soha többé, senkivel ne essen meg? Nem. Egyfajta “blaszfémiaként” – a teremtettségben felmagasztalódott ember kínhalálának “aprólékos sejtetése” miatt – ért engem a halottak méltóságának gyalázata, a szenvedő és pusztuló testek naturalitása. Argumentum ad hominem? Érvek lettek-e a kínból az ember számára? Az emberségesség számára? Nem. Sőt, engem sértett az életükben és halálukban meggyalázott, temetetlen áldozatok ilyen láttatása. Mi volt ezzel a cél? Hogy szégyenkezzünk? Bűntudatot ébresszen bennünk a felfoghatatlan brutalitás? Ez ma nem lehet értelmes cél. Csak eszköz valami olyanhoz, ami nem lehet a jövő. Mert ha az, akkor nincs garancia, még mindig nincs arra, hogy tudunk vigyázni egymásra. Itt az univerzum apró bolygóján. Hogy nem tesszük meg egymással ugyanezt. Mert most még megtesszük: gondolatban, sokoszor szavak szintjén, s mint említettem a világ számos pontján tevőlegesen is – éppen ebben a pillanatban is… Bellum omnium contra omnes… Mindenki háborúja mindenki (bárki) ellen. Mert gyarlóságunk ugyan a kegyetlenség nagymesterévé is tud tenni, de képes faragni is rajtunk. Jóvá, jobbá – ezt a reményt nem adhatjuk fel. Mert ez nem lehet többé senkinek a sorsa, ez nem eshet meg még egyszer. Soha, sehol, senkivel! (Téglásy-parafrázis)

Saul rögeszmés kutatása a rabbi után, a már-már szekularizált zsidók között, a végtisztességet soha el nem nyerő szenvedők jelképévé lett halott fiú, aki már nem lehet a folytatás, az élet, a remény üzenete. Mert nincs, mert semmi nincs, és nem is lehet, mert csak a pusztulás van… Mindezek olyan sűrű és erős, de magukért való metaforák, szimbólumok szövedékét hozzák létre, ami számomra azt visszhangozza, semmi szín alatt nincs megbocsátás. Soha. És ha van fiú, ha van még jövő, ha van még élet, az sem arra van, hogy a mi folytatásunk legyen, hiszen a szőke, kékszemű szláv fiúcska – akarata ellenére – áruló lesz. Oktondi leskelődése nyomán elpusztulnak a haláltáborból menekülők.

Volt értelme, egyetemes funkciója a sonderes vezetők vagy a zsidó kápók kvázi felmentésének? Nem. Van-e egy ilyen elborzasztó helyzetben mérlegelési lehetősége mindenkinek? Talán, van. Ha van, miért azt a szerepet vállalja, ami társaival szemben semmi körülmények között nem vállalható? Nem fogjuk megtudni. Szükség van magyarázatra, hogy ki és miért döntött akkor úgy, ahogyan? Nincsen. Különösen úgy, ha ez az egyáltalán nem kifejtett, inkább elmosódó elem a filmben (Sonderkommado és vezetőik) végül is inkább összezavar.

Öncélúság, és az önmagunkon soha túllépni nem tudó fájdalommal elegy tanúságtétel az, amit látni véltem. Nem próféciát, nem a brutalitást jó értelemben lefölöző mély drámaiságot láttam, amely felemel, és segítségével képes vagyok megtalálni az érvényes válaszokat a jövőre nézve. A hogyant, amit keresnünk kell közösen, és nem a miértet. Mert ha jövőt akarunk, akkor a hogyan biztos tudásának birtokában kell lennünk. Meg kell őriznünk a hitet abban, hogy igenis VAN ISTEN. És VAN, mert KELL, hogy legyen MEGBOCSÁTÁS, s mert ugyan tudnunk kell gyűlölni ahhoz, hogy igazán szeretni tudjunk, de SZERETNÜNK muszáj akkor is, ha ezt meg kell, hogy előzze a genocídium gyászmunkája. Mely gyászmunka nem csak a Soá kimondhatatlan fájdalmát segít enyhíteni, hanem minden gyilkosság, emberirtás borzalmát. És ezt azért kellett volna merni kimondani, mert ha a Holokausztról szóló (népszerű, ismert és díjazott) alkotásban ez végre, egyszer, határozottan kimondatik, azzal elkezdődne valami, ami már nagyon, de nagyon régen várat magára. Ehhez kellett volna az igazi bátorság!

S ami munka majd, hogy nem elkezdődött idén tavasszal. (Agyonhallgatások közepette.) Akkor, amikor az ortodox zsidók képesek voltak felülemelkedni, és megengedőbben értelmezni az isteni törvényt. Amikor rabbinátusi határozatukkal beengedték megszentelt temetőjük földjébe azokat, aki talán nem is voltak mind zsidók.  A budapesti Margit hídnál talált világháborús maradványokat örök nyugalomra helyezték –  közösen. Az askenázi csontok mellett ott vannak azok a maradványok, amelyek a véres háború vélhetően nem zsidó áldozatainak csontjai. Együtt, végső nyughelyet találva. Akármilyen megdöbbentő, de először történt ilyen a világon: hogy zsidó temetőben közös nyughelyen pihennek tragikus sorsú civilek, akik a XX. század pusztítása nyomán emésztettek fel. Ez igen. Ez a valódi gyászmunka és a tényleges közeledés.

Mert halálunkban a magatehetetlenség leplezetlenségével csak  megszürkült, megnyomorított csontjaik maradnak. E csontok már nem személyekhez kötődnek, hanem mementók. Mementói az emberi élet és pusztulás, a háborúk tragikumának, a kegyetlenség érthetetlenségének és megmagyarázhatatlanságának. A haláluk, a fájdalmuk, az űr amit maguk után hagytak nem zsidó vagy keresztény veszteség, hanem az egyszeri, az egyedi a megismételhetetlen teremtmény, maga az emberi veszteség. Mert igazából csak a gyűlölet, a kegyetlenség öncélú. A megbocsátás, a szeretni tudás képessége nem az. S, hogy mit szeressünk egymásban? Ez is munka, ezt is meg kell tanulni. Fel kell tudni kutatni, meg kell találni.

Számomra e temetéshez hasonló gesztus olyannyira hiányzott a Saul fiából, hogy nem tudom igaz, érvényes filmként nézni. Mert tovább mélyíti a sebeket és az árkokat (ami remélhetőleg sosem lesznek lövészárkokká újra), mert meg sem próbál gyógyírral szolgálni. Pedig e gyógyírra nem csupán a tehetetlenül pislogóknak, a “kívülállóknak” vagy éppen a szélsőségesen elhajló ostobáknak lett volna szüksége – hanem a zsidó embereknek is. Mert mindenki megérdemelt volna egy ŐSZINTE alkotást.

Mert meg kell értenünk, hogy nem vagyunk érintettebbek vagy kívül állóbbak, emberi minőségünk minden időben egyformán kötelez bennünket – egymás iránt is. Felelősségünk át nem ruházható. Ezt kellett volna elhinnünk, meglátnunk, a képkockákon megelevenedett gázkamrák vérben, húgyban úszó holttestei helyett. De sajnos, ez nem így sikerült…

A Margit Hídi áldozatok síremléke a Kozma utcai Zsidó Temetőben (2016. április 15.)

Ráczné Szabó Rita