Ritkán írok magyar filmekről. A ma posztolt alkotás is magyar-holland-osztrák-francia koprodukcióban készült 2010-ben. A Pál Adrienn, Kocsis Ágnes rendezésében. Komoly munka, komoly téma, szorongatóan találó szcenárió, kiváló rendezői és színészi teljesítménnyel.

A film Fodor Piroska története. Piroskáé, aki egy fővárosi kórház elfekvőjében dolgozik nővérként. Élete a hétköznapok tompán és monotonon kopogó sivárságában, egyhangúságában telik. Komplexusai, szorongása, félelmei látszólag rideggé, közönyössé formálták. De ez csak a felszín. Vágyja a figyelmet, a szeretetet, a barátságot, azaz azt a kölcsönösséget, ami teljességgel hiányzik a mindennapjaiból. Az egyetlen üdítő, boldogító forrás a sütemények, pudingok édessége, a bódító cukor mámora.

Egy napon egy újabb haldokló asszony kerül a geriátriára. A kartonozás közben rátalál az asszony nevére: Pál Adrienn. Hirtelen, a semmiből előtolul Piroska fejében az emlék. Egy gyerekkori barátnő halványuló képe, a hasonló nevű Pál Adrienné. S innentől kezdve, szinte azonnal megszállott keresésbe kezd: a gyermekkori lila szalagos, copfos kislányok múltba vesző barátságát felidézve.

A sok kritikai értelmezést cáfolva a filmben nem egy kövér nő depressziós, “bánatevős” , bulimiás pótcselekvéséről van szó. Az én olvasatomban a Pál Adrienn ennél sokkal többről szól: egyetemes, emberi érzésekről. A boldogság vagy legalább is a boldogság emlékének kereséséről. Arról a folyamatról, amelyben Fodor Piroska maga is Pál Adrienné válik. A két egykori kislány tulajdonságai, cselekedetei, külseje szinte egymásba mosódnak. Egy-egy pillanatra gondolhatnánk, hogy Pál Adrienn Piroska képzeletében él csak. Nem emlékeznek igazán egyikükre sem. A keresés elkeseredettségében az is benne van, hogy áhítja azt, tudjanak róla, emlékezzenek rá. Hogy kislánykori önmaga legalább barátnője fényében felmerüljön. Emlék-reidentifikáció. Hogy maradjon utána legalább egy kép, amin látszik, amin ő van. A személyes múlttal való azonosulás, szembesülés, majd a megértése annak, hogy el kell és le kell számolni vele. Fájdalmas folyamat, de nem elkerülhető. Mindezt akár úgy is, de meg kell tenni, hogy skatulyába zárja a múltat, hozzázárva a hiányait, az esendőségét, a mulandóságát. Magát a felejtést.

Fodor Piroska szerepébe bújó Gábor Éva úgy amatőr, hogy elképesztően profi a szó legpozitívabb értelmében. Minden mozdulata, gesztusa, mimikája, sőt még a hangja is olyan összhangban van a megformálandó figurával, hogy az egészen megdöbbentő. A karakterben megtalálja a lehetőséget. A frusztrált, életválságban lévő, 40-hez közeli korpulens, magányos gyermektelen nő alakjában. Aki ettől a valószínűtlen kereséstől, majd’ elfelejtett, halványuló emlékei, múltja utáni nyomozással  zökken ki nyomasztó hétköznapjaiból. Pillanatra kitágul számára a világ: idegen lakásokba, irodákba, “vidékre” látogat. Kimozdul szűkös élettere megszokott, szürke helyszínei közül. Ezek az új dimenziók Piroska vérmérsékletéhez mérten adnak módot egy sajátos számvetésre. Rá kell jönnie, hogy a múltat – ami gyerekként a boldogság, az őszinteség, az öröm forrása volt – valahogyan le kell zárni. Tisztába kell tennünk a dolgainkat. Talán azért, hogy urai legyünk annak, amit élni muszáj: a jelennek. S mindezt úgy, hogy Piroska jelenének legtöbb pillanata az elmúláshoz kötődik. A kendőzetlen, szinte unalomig ismétlődő enyészetéhez. A film szereplői Piroskához hasonlóan magányosak, saját életük folyásában is egyfajta kívülállóssággal vannak jelen. S bár ez a jelenlét valamelyest meghatározza mozgásukat, viselkedésüket, ám egymáshoz nem fűzi őket semmi. Talán csak a jelen egyhangú időtlenségébe vetett különös, “közös magány”. Ebből az aspektusból az elmúlás is csak tárgyiasult szükségszerűség, amit van aki elszenved, s van akinek meg munkája van vele.

Ebben az értelemben a filmnek nincs tanulsága. Nincsen megnyugtató, de még nyugtalanító lezárása sem. Nincsen jelzés arra nézve, hogy hogyan tovább. Vagy hogyan ne. Nem tudjuk meg, számvetése nyomán változik-e valami az életében. Kilépünk a minimalista díszletek közül. Kilépünk Piroska életéből, éppen akkor, amikor emlékei bőröndjének zárját bekattintja.