Hamarosan itt van a karácsony. Készülődünk. Hol pusztulást és halált hoz, hol pedig ragyogást, boldogságot, fényűzést. A szenvedés, a bosszú, a harag, a gyűlölet és a vér nyugtalanító árnyat vet a jóléti társadalmak mézeskalácsszagú, bejgli majszolós meghittségére. Öncsalás abban a hitben ringatni magunkat, hogy békés családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozásunk. Mert az a várakozás most csak a miénk. Kisajátítottuk. A keresztény világ. Azt ünnepeljük, hogy a Megváltó megújítja a világot. De melyik világot? Ott is megérkezik az örömhír, ahol az enyészet befogadhatatlan tragikuma lengi be a vértől mocskos romokat? Hirdetjük, hogy az ünnep alkalom arra, hogy felismerjük és elfogadjuk Isten minden embert megérintő szeretetét. Tényleg komolyan hisszük ezt ma is? Amikor százezrek, milliók élete a tét? Amikor naponta halnak meg egy messzi világ reménységei: újszülöttek, kisdedek, gyermekek, fiatalok? Ott semmivé foszlik a jövő.

Mi pedig önmagunkat hamis és önző képzetekben ringatjuk eközben, ismerős karácsonyi dallamaink lágy ritmusára. Megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, mert azt gondoljuk, mi képesek vagyunk befogadni embereket. Leereszkedő mosollyal szendvicset nyújtva feléjük. Adományt gyűjtünk, az egyházak szólamait ismételgetjük a krisztusi szeretetről, ami felebarátainknak éppen úgy jár, mint azoknak akiket ellenségeinknek gondolunk. Vagy éppen “vassal, vérrel, vencsellővel” védjük “eredményeinket”, a kultúránk, nyelvünk – egyébként a tömegek számára teljesen érdektelenné, közömbössé vált – értékeit.

Valószínűleg egyik magatartás sem krisztusi. Hanem így vagy úgy, de önös érdekeket képvisel. S mert eddig nem lett volna szabad eljutnia a jólét féltekének. Mert nem volt jogunk lerombolni mások hazáját, nem volt jogunk hagyni, hogy milliók veszítsék el szülőföldjüket. Mert nem szabadna engedni, hogy eurómilliók mindenféle ostoba projektekre, kvótákat kompenzáló bírságokra költessenek el, ahelyett, hogy többek között a jordániai, a törökországi és a szíriai menekülttáborokban veszteglő családokhoz, éhínségben, betegségben szenvedőkhöz jutna el.

De most mi készülünk az ünnepre. Elcsendesedünk és meghatódunk. Esetleg egy-egy kötelező imát mormogunk, könnycseppet ejtve a szenvedőkért. De valójában elfordítjuk a fejünket. Ugyanúgy, ahogyan elfordítottuk akkor, amikor az ezt megelőző világégések nem bennünket perzseltek, hanem más világokat. Messzi tájakat vagy éppen nagyon közelieket. Nem is olyan régen a délszláv háború idején volt ez így: elég “csak” Srebrenicára gondolunk, ahol a nyugat szeme láttára elkövették a második világháború óta a legvéresebb európai tömegmészárlást. A karácsony abban az évben is tündökölt. Majd sok-sok évvel később létrehoztunk egy emléknapot a genocídium tragikuma feletti sajnálkozásunk jeléül. És akkor is visszhangoztuk, mint azelőtt és azóta is annyiszor, hogy ilyen szörnyűség soha többé nem történhet meg. Mégis megtörtént és történik most is.

Miért van az, hogy a jólét, a demokrácia ilyen kegyetlenül cinikus. Azt, hogy önféltő, megértem. De a cinizmust, a számító fondorlatot, a hatalmi játszmák gőgjét nem. Mert mindez lerántja a leplet rólunk. Nem értjük a páli levelet, hiába emlegetjük a “szeretet himnuszát”, ami trendi decoupage faliképecskék édeskés, emlékkönyv szagú idézetecskéjévé devalválódott.

“Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.“

Mert nem részigazságok vannak, hanem egyetlen igazság van. És az mindenkié kell, hogy legyen. Hogyan lehet igazunk a másik rovására? A diabolos, az örök szétdobáló törte össze vajon az igazság teljességét, és szórta szét a világunkban? Hogy soha ne tudjunk megbékélni egymással, csak a magunk igazát szorongatva váljunk igaztalanná egymással szemben? Nem tudom. De az bizonyos, hogy az igazság keresését magunkban kell kezdenünk.

Ebben a hangulatban nem a barokk angyalok fényességes, aranysárga ragyogása jutott eszembe, amint körülveszik üdvözült mosollyal a Megváltót, hanem egy sötét jelenet a gótika talán legnagyszerűbb miniatúrafestőinek munkái közül. A Limbourg fivérek Pokol című alkotása, ami nyomasztó és fojtogatóan groteszk figuráival felkavarja cukormázas komfortunkat. Teret és lehetőséget ad a valódi üzenet befogadására, ami nem csupán  Isten ajándékozó szeretetének szimbóluma, hanem a megértés, a színről-színre látni tudás esélye is. Mert valahol, messze nem az ünnepi harangok zúgnak, hanem a könyörtelen fegyverek.

“Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.”

József Attila – töredékek (1927.)

Ráczné Szabó Rita