Perfect Sense (2011.)
Német-angol-svéd-dán romantikus dráma, 89 perc, 2011.
Rendezte: David Mackenzie
Főbb szerepekben: Ewan McGregor, Eva Green, Ewen Bremner.

Nem mondanám sci-finek. Nincsen a filmben briliáns és lenyűgöző képi világ, nincsenek nagyívű tudományos(kodó) magyarázatok, ismeretlen teremtmények, távoli univerzumok.

Hanem egy nem is annyira irracionális utópia. Egy globálisan támadó betegségről, amelyben rövid, elsősorban drasztikus és rövid lefolyású pszichés fájdalmak közepette az emberek elvesztik érzékszerveik működőképességét. Szaglásukat, ízlelésüket, hallásukat, s végül a látásukat. A film nem ijesztget, mert nem ez a célja. Nem akar valamiféle apokaliptikus látomást ránk erőltetni, nem ítélkezik, de nem mutat kiutat. Nem a bűnös emberi faj végítélet vizionálja. De nem kecsegtet a gyógyulás reményével sem. A film gyakorlatilag közöl. Elmondja, hogy mi van akkor, ha azok az érzékek, amelyeknek meglétére támaszkodunk, s melyek illatok-ízek-dallamok-színek-fények orgiájában éltetnek bennünket életünk során, egyszerűen megszűnnek. Kivonódnak. És a túléléstől hajtva, a hétköznapok monoton gyakorlatait úgy igyekszünk folytatni, ahogyan korábban. Mintha nem történt volna semmi. Mintha megtehetnénk, hogy nem veszünk tudomást mindarról, ami eltűnt. Törékenységünk azonban lehetetlenné teszi ezt az abszurd kényszert. Mert érzékeink nélkül élő halottak leszünk. Nem pedig “mindenható” urai a világunknak. Az illatokat, az ízeket ha nehezen is, de nélkülözhetjük. A hallás és a látás elvesztése azonban reménytelenségbe, kiszolgáltatottságba taszít.

Ez az alapszituáció uralja a történéseket: és ekkor két ember egymásra talál. Egy olyan ember, akinek az egész életét az ízek, az illatok, a poharak és a tányérok csengése-bongása, a különböző színű és formájú ételköltemények sokasága határozza meg. Ő Michael, a séf. A másik pedig a betegséget kutatja, de még ideje sincs arra, hogy megértse, mi is történik körülötte. Ő Susan, az epidemiológus. Egy férfi és egy nő egymásba szeret. Szerelmük és a testiség érzékisége pillanatokra feledteti velük mindazt, amit elvesztettek. Remélhetjük, hogy ebben az állapotukban képesek a megbékélésre. Arra, hogy olyannak higgyék a világot, amilyennek elképzelik. Egymásba merülve, a legmélyebb érzelemtől vezérelve képesek visszaidézni azt, mindazt, ami elveszett.

Ebből a perspektívából ez valóban egy romantikus film, és semmiképpen sem tudományos-fantasztikus thriller. De sokkal inkább szól a mozi a szerelmen és a titokzatos, de végzetes pandémián túl egyetemes, emberi ügyeinkről, ami egy komoly dráma. Arról, hogy teremtettségünk kiválóságával, tökéletességével nem vagyunk tisztában. Elfelejtjük, mit ad nekünk érzékelésünkkel a testünk. Milyen élményeket, amelyekkel a tekintetünkben visszatükröződő világ ajándékoz meg bennünket. Magát a megismerést, a tapasztalatot, a tudást. Az a bajunk, hogy miután mindezt magától értetődőnek vesszük, igazából értékelni sem tudjuk. Nem tudjuk szeretni, tisztelni. Ahogyan egymást sem. Elhanyagoljuk az alázatot, mert az kényelmetlen és nyugtalanító távlatokat láttat. A törékenység, a végesség horizontját. Hiányzik a megértés és a megbékélés a világból. És időnk sincs erre rájönni, mert már nagyon sok minden szertefoszlott.