Láthatás (Jusqu’à la garde)

feliratos, francia dráma, 93 perc, 2017

Rendező-forgatókonyv író: Xavier Legrand

Miriam Besson – Léa Drucker

Antoine Besson – Denis Menochet

Julien Besson – Thomas Gioria

Joséphine Besson – Mathilde Auneveux

Igazi thriller. A borzongató vérvalóság filmdrámába öntve. Érezzük, sejtjük, hogy valami nem stimmel. A rendezői minimalitás nem enged teret az állásfoglalásnak a triviálisnak tűnő történetben. Ki hazudik? Kinek van igaza? Ki az oka ennek a lehetetlen helyzetnek? Vajon a asszony neurotikus, vagy egészen egyszerűen új kapcsolata van? Vagy ez a férjre igaz? A gyerekek, akik ennek az egész irracionális és romboló szituációnak az áldozatai, kinek a pártját fogják és miért? Ezek a kérdések ott motoszkálnak a fejünkben, miközben a hűvös szenvtelenség és kívülállás attitűdjét ízlelgetve haladunk a hétköznapinak tűnő sztoriban.

Egy középosztálybeli, középkorú francia házaspár válás utáni marakodásának vagyunk a tanúi. Látjuk a bírósági tárgyalást, ahol talán inkább a megtörtnek látszó és a gyermekei hiányától szenvedő apa figurája mellett tesszük le a voksot. Az asszony félszegséggel elegy közönye nem bizalomgerjesztő. Az elvált emberpár előéletéről nem tudunk meg semmit. A tárgyalás tétje, hogy az asszony megpróbálja a két gyermek láthatását megvonni a férfitól. A kisebbik gyermek vallomásából – mint utóbb megértjük – sok elhallgatással, de az apától való teljes elzárkózás igénye derül ki. Élünk a gyanúperrel – hiszen ez a jelenség is tucatszámba megy -, hogy az anya adta a fia szájába ezeket a mondatokat. Ezt így gondolja az ügyben döntő bírónő is, aki egyébként nem lehet kompetens az ügyben, hiszen a mi benyomásainkhoz ijesztően hasonló megérzései alapján ítél, mélyebb ismeretek híján. Mi is meghoztuk eközben az ítéletünket a mozi széksoraiban. Az apát kiforgatják, lelkét összetörik – az asszony és a idős szülők. De helyesen ítéltük meg a helyzetet? Nyugtalanok vagyunk, mert túl egyszerű lenne így az ügy (lásd Kramer kontra Kramer), biztosan erre vártunk?

Látjuk, hogy szerető és támogató szülők állnak mindenkét ember mellett. Cöcöghetnénk, hogy ‘ugyan már, mire ez a dráma, hiszen mással is megesett, hogy elvált, hogy elszúrta, de mégis képes normálisan rendezni a hétköznapokat’. Vagy vádolhatnánk a két ismeretlen embert, hogy ‘még annyira sem képesek a gyermekeik érdekében, hogy ezt a láthatás ügyet tisztességesen elrendezzék’. És így tovább. Mert azt gondoljuk, mindent tudunk, nincs semmi, ami rejtve marad. Egymás előtt, a gyermekek előtt, a család előtt, a külvilág előtt. De bizony van egy olyan iszonyat, amit a legtöbbször már csak akkor látunk meg, akkor hiszünk el, ha a tragédia lesz belőle. És ez ami sokak számára ismeretlen és nyomasztó, másoknak azonban a szorongató, sőt fojtogató valóság: a családon belüli erőszak. A félelemmel, az erőfölénnyel manipuláló neurotikus személyfüggőség és annak fokozatai. A már-már skizofrén létállapotot eredményező erupciók, dührohamok. S a családon belüli közös tudás, a rettegés a Másiktól, jelen esetben az apától, aki a láthatást használja fel arra, hogy volt feleségét erőszakkal magához láncolja. Spoiler nélkül – a film utolsó jelenetei olyan hihetetlen feszültséggel terheltek, hogy az nem csupán a szereplők számára, de a nézőnek is elviselhetetlen.

Sötét és szenvtelen, mondhatni időtlen tanmese a Láthatás arról, hogy ki kell lépni a bántalmazó kapcsolatból, még mielőtt hétköznapivá válik az agresszió. Az első suhintás, az első pofon a cezúra, nem szabad megengedőnek lenni. Egy ilyen családban ugyanis végzetesen sérül a bántalmazott a gyermekekkel együtt. A bántalmazó pedig morális-mentális gátakat újra és újra áttörve süllyed bele a bántalmazás visszafordíthatatlan, addiktív őrületébe. Véljük a volt feleség, Miriam gesztusaiból, a szemében megjelenő szűkölő rettegésből, hogy esetében a válás már menekülés, az életben maradásért folytatott egyenlőtlen küzdelem eredménye. Julien, a kisfiú is ebben a helyzetben van, a kiszolgáltatottsága és a függése azonban még erősebb az apa kapcsán. Joséphine, a nagy lány eközben kilép mindebből, a maga útját próbálja járni. Vágyik a gyengédségre, a szeretetre, az érintésre. A maga módján ő is menekül, sőt, egy félmondatából úgy érezhetjük, hogy az anyját hibáztatja ezért a lehetetlen élethelyzetért, amelyben rejtőzködniük kell. Mindezek ellenére nem tud kívülálló lenni, 18 éves születésnapi buliján potyognak a könnyei, miközben mindenki őt ünnepli, s a könnyekből mit sem látnak…

Nyomasztó alkotás, de egy olyan, szinte tucat jelenségről beszél, amely különböző kultúrákban tömegével szedi áldozatait. Az erőszaknak erről, a van ahol titkos, ám a világ nagy részén teljes mértékben elfogadott formájáról, amely lakások, házak falai között, a zárt ajtók mögött tombol. Magánüggyé lesz a kriminalitás ezen formája. Nem látjuk, nem akarjuk látni, sem hallani. Beszélni róla minimum gyanús, mert gyorsan egyfajta szüfrazsett – rosszabb esetben gender  mainstreaming – díszlet előtt találhatjuk magunkat. Pedig ez koránt sincs így. Az emberi lélek és az emberi kapcsolatok roppant bonyolult és törékeny építmények. (Gondoljunk csak az Iszony Kárász Nelliére, vagy éppen Jadvigára, hogy irodalmi példát említsek.) Egyfelől a társadalmi nyomás, a szégyenérzet, a külvilág reakciójától, ítéletétől való félelem, másfelől a fizikailag-lelkileg agresszív partnertől való rettegés az, ami ellehetetleníti az áldozatot. Sokan belemerevednek ezen áldozat szerepbe, a rosszul értelmezett “mártíromság” destruktív állapotába, nem tudván kilépni abból még akkor sem, ha erre a lehetőség elvileg meglenne. Áldozatlétük függése meghatározza cselekedeteiket, családjukhoz, barátaikhoz való viszonyukat. Ez a létállapot romboló, megbetegít, szélsőséges esetben meg is ölhet. A film tehát erről beszél egyszerűen, líra, hatásvadászat, magyarázatok nélkül. Ridegen, tényszerűen. A tanulságot nekünk kell levonni, együtt és egyedül…

Másik, hasonló témájú írásom A rég nem szerelem című filmről itt.