Elfogyott a levegő. Új rablói vannak a városnak. Vele végleg bezárult a kincses-mesés, vad-féktelen fiatalságnak az emlékkapszulája. Csak benned él tovább, aki ott ültél hetente többször is a kopott, zsírtól, dohányfüsttől kifényesedett, nehéz szagú asztaloknál. Túlhaladta az idő. Eltűnt a ’90-es évek közepéig tartó ’80-as évek hangulata. Beszélgettél, nevettél, vagy éppen sírtál. Ittál. Sört, főleg csapoltat. Ritkán pipiskedtél üvegessel. Házmestert, sima fröccsöt, nagyot vagy kicsit… Rövidet, bármit. Ettél. Rántott húsos szendvicset vagy chilis babot. Tamás volt a mesterszakácsod. Táplált téged és a többieket, a pesti éjszakában elárvult, bódult kölyköket. Jó volt, mert olyan volt mint egy otthon. Oda mindig lehetett menni. Ott mindig várt valaki. Onnan indultál az éjszakába, vagy éppen oda érkeztél meg. Ha egy este nem olyanná kerekedett, ahogyan jól esett volna, egyszerre szakadt ki belőled és a haverokból: ‘akkor menjünk a Wichmannba!’

Nem volt még romkocsma, nem volt még hazug, erőltetett, üzletszagú, tisztátalan retróskodás. Csak egyértelműség és őszinteség. Nem volt mobil, sem net. Mégis tudtad, hogy ott találkozunk, mindenféle közösséginek nevezett, jelenkori platform nélkül. Mert elegendőek voltak a szavak. Pár doboz cigi, sör és a közép-kelet-európai nagyváros pesti hangulata. A régi zsidó gettó egykori csillagos házai között, a MIÉP kerületi irodájával szemben. A kocsma. A pesti kocsma. A VII. kerület. Amikor még a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkáról indultál a Kazinczy utca felé, mert puszta megszokásból – a gyűlölt diktatúra ellenére – ezek a nevek ötlöttek az eszedbe. (Ahogyan a Felszabra mentél, ha az Eötvös klubba tartottál hétfőnként. De a Kinizsit sem a Vámház körúton kerested hanem a Dimitrov térről fordultál rá a Tolbuhinra, ha Drescht vagy Lajkó Félixet akartál hallgatni. Sőt, a Tejbár is a Tanács körúton volt…)

“Amíg a kulcsot keresem,/Valami fojtogat,/Úgy érzem, utoljára jövök hozzád./Mire gondolsz most, mire gondoljak,/ Mire virradunk, ha besüt a holnap?” Wei Wu Wei Ködfoltok (Fotó: Ráczné Szabó Rita, 2018. 06. 26.)

A Wichmann. Egy olimpikon kocsmája és otthona. A megnyugtató állandóság, a kiszámíthatóság örökkévalóságának a füstös és hamis illúziójával. Mert akkor még azt gondoltad, hogy sose halunk meg. Hogy ennek az életnek, a szabadságnak, a függetlenség gondtalanságnak, a fiatalságnak nem lesz vége. Mert nem lehet vége. És nem a megélt évtizedek mértékegysége volt a meghatározó. Lehettél 16, 26 vagy éppen 46. A lényeg az volt, hogy ott voltál. Retinád még a ’70-es ’80-as évek monokróm szűrőjével dolgozott. Voltak színek, de másmilyenek mint a mostani, tolakodó és erőszakos vizualitásban. Akkor a katedrálüveg sárga sápadtsága derítette a pesti éjszaka ostoros lámpáinak halvány fényeit. Az utca bazaltkövein botladoztál a záróra után. Sokszor egyedül, lehet, hogy magányosan. De ez a magány jól illett hozzád. Jól illett a bérházak és tűzfalak közé szorult szabadságodhoz. Ahhoz a (néha maníros) búskomorságodhoz, a rendszerváltás kusza, zavaros eszméletéhez. Hogy a város egyszerre volt hangos a bluestól, a jazztől, az undergroundtól, a skatól vagy éppen a reggaetől, miközben jó ebédhez még szólt a nóta a Petőfin és Czigány György mindennap megkérdezte, hogy Ki nyer ma? Volt, hogy hetente többször megnézted a tévéből videóra felvett Annie Hallt, mert sosem akartál olyan klubnak a tagja lenni, amelyik téged elfogadna tagnak. Sorra jártad a Katona, majd a Kamra előadásait, szeretted a Ludwig tárlatait. A Hunniát, a Puskint, a Filmmúzeumot, de ha úgy alakult, elugrottál két filmklub között az Ikarusba Gesarolra, és papírpohárból ittad a vodkát – filmszakadásig.

“És megfordul dermedve már, mögötte most a medve áll…”/Lermontov/ Balkay Géza †, mint Szoljonij (Csehov: Három nővér, Katona J. Színház)

Olvastál, dolgoztál, tanultál. Talán már akkor sem voltál kompatibilis. Nem adaptálódtál, pusztán léteztél a saját magad által konstruált fizikai és szellemi teredben. Ez a dimenzió adta az ismerős és megnyugtató keretrendszert számodra. Cseppet sem szemérmesen magadra vetted József Attila sorait: “Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.” Még akkor sem írható sok rossz a számládra, ha időnként a morálod a söröskorsóban ragadt. Nem voltál nyaksálas entellektüel, bár tudtál bridzselni. Jancsy Korossyt hallgattál fekete lemezen. A barátaiddal a konyhában részeges túrák fotóid hívtad elő apád nagyító gépével. Voltál Prágában és Krakkóban és újra Prágában. Lenyűgözött mindkettő – mindannyiszor. A U Dvou koček akár a Wichmann is lehetett volna. Nemcsak a söröd volt Kőbányai, de a blues-od is. A blues neked nem ginsbergi póz, mondjuk a Greenwich-Village-i Bendzsó-Egyetem hangulatai (Eörsi ford.), hanem a középkelet-európai fájdalom és szomorúság lüktetése, ahol nem tudnak “rakenrolt” táncolni a lányok. Nyelvedbe, az általad szemezgetett kultúrádba, eszméidbe, ideáidba és vágyaidba záródtál. (Ebben vagy ma is.) Fiatal és szemtelen polgár voltál. Vagy annak hitted magad, még akkor is, ha ez az életminőség mások számára egészen különböző célokat és vágyakat szolgált. Még akkor is, ha neked ez az identitásod születésének célja volt és nem az eszköze. Valódi elköteleződéssel, mondénsággal, de a parvenük, a neofita szemforgatók és a sznobok iránti szánalommal. Magyar és kelet-európai polgár, prüdéria, paternalizmus és habzsolás nélkül. Dekadenciával, a nyugati (valójában ismeretlen) világ iránti irigy, de csendes vágyakozással. Voltak megkötözöttségeid. Koravén voltál. Túl korán beértél. Azt hitted, ez a ‘versenyelőnyöd’ lesz. Hogy mégsem így lett, hogy mégis sokkal inkább a kizáródás lett a sorsod, az nem csupán rajtad múlt. De az éjszaka mindig veled volt, ahogyan Tamás füsttől és nehéz szeszektől teli kocsmája is.

         A városvég itt csupa szürke ház,
         a részegekre angyalka vigyáz,
         s a villanyfényben, mint aranykehelyben
         alusznak a tűzfalak, háztetők,
         s a sorompón túl ében-szín lepelben
         zizegnek a láthatatlan mezők --
         a messzeség öblén pár pisla fény ég,
         mögöttük nyugodt mélység a sötétség --
(Weöres Sándor: Az éjszaka csodái, részlet)
 

Tudtad, hogy mit akar tőled a Palermo, a Wei Wu Wei, a Coda, az S-modell vagy éppen Török Ádám. Kinéztél az első Szigetre ’93-ban. Legjobban a tabáni bulik voltak kedvedre valók, bár sosem voltál budai. Akkor mindig sütött a nap. (Valahogy Budán mindig sütött.) Ivánka Csaba a Topóval igazi fejedelem volt, ahogyan Krisztus király a Csíksomlyói Passióban. Az akkor már haldokló, valamikori újhullámos szüzsét is megörökölted. Voltál a Nap-Nap Fesztiválon. Eljártál az Á-ba Zámbó öcsire. Ágira. Itt-ott Európa Kiadóra. S már akkor is voltak gyászaid. Könnyeidet nyelve ordítottad, hogy ‘temesd el a halottakat.’ Ha pedig feloldozás kellett, lementél a Wichmannba.

         A villanyfényen átdereng az ég,
         s a városon túl látszik a vidék,
         a dombok gyengéd-rajzu háta
         -- és elcsitul az alvók karneválja.
         Jön a söprőgép tompa morajjal,
         mögötte a hajnal
         fut lobogó szőke hajjal,
         csörömpöl a reggel, száll a fény...
(Weöres Sándor: Az éjszaka csodái, részlet)

Elfogyott a levegő. Új rablói vannak a városnak. Vele végleg bezárult a kincses-mesés, vad-féktelen fiatalságnak az emlékkapszulája. Csak benned él tovább, aki ott ültél hetente többször is a kopott, zsírtól, dohányfüsttől kifényesedett, nehéz szagú asztaloknál.

De kérlek, ne sajnáld ennyire magad, hiszen ennek több, mint 25 éve már.

Hanem végre búcsúzz el – vér, izzadság és könnyek nélkül.

(Ezt a zömmel  Fortepan fotókból álló videót tavaly készítettem, puszta emlékezés céljából.)

Ráczné Szabó Rita