Valamikor személy szerint nekem is fontos nap volt december elseje. Szerettem a Rádiót. Először csak hallgatni, hiszen azon nőttem fel. Aztán, közel 18 évvel ezelőtt munkatársa lehettem az intézmények. A december elsejére mindig izgalommal készültünk. Mert fontos volt a küldetés, a mindenkinek szóló hullámhosszokon. Nem akarom túlbeszélni, hiszen az, és úgy már régen nem létezik. Nem hallom már, de nem azért mintha elfelejtettem volna.

Nem illene ebbe a világba, nincsen már helye, még ha létjogosultsága megkérdőjelezhetetlennek is tűnt hosszú évtizedeken át. Olyan zárvány lenne, mint a fényképalbumok végén ottfelejtett, a fotó negatívoknak szánt tasak… Már máshogyan van minden. Nem a negatívok őrzik az információt, nem kell azokat előhívni. Nem képviselnek piaci értéket. Nincs szükség rájuk, azaz eljárt felettük az idő. Így van ez a Magyar Rádióval is. Ez a név sem volt jó brandnek. Elfelejtődött, törlődött. Mondhatom, hogy úgy gondolok mindezek ellenére a Rádióra, mint ahogy a hajdani latin bölcsesség mondja – non est vita, si est vita, non est ita. De ez persze nem igaz. Olyan lett nekem az a ház is, mint Wichmann kocsmája. Elvitték az évek. Az emlékek halványulnak, de ők is én vagyok, belőlük építkezem.

Második otthon volt, ahol sokat tanulhattam és csodálhattam a kollégáimat. Ilyen élményben azóta sem volt részem, egyetlen munkahelyemen sem. Ennek az álomszerű állapotnak több, mint 10 esztendeje vége az életemben, de még mindig megmozdul bennem valami, ha ránézek az év 48-49. hetében a naptárra. Ezért köszönettel tartozom azoknak az embereknek, azoknak az éveknek, a Magyar Rádiónak…