(az élet, s a halál, dolgai)

Kedves Barátom! Varju!

Te Művész vagy. A ceruzád mindenütt nyomot hagy, akár írsz, akár firkálsz, ahogy te nevezed. A szívben, a lélekben és az agyban is. Igazi vagy. Őszinte. Nem tűröd a hazugságot. Mert csak így lehet embernek maradni. Alkotónak pedig csak így érdemes. Máshogyan nem is lehetne.

fotóm idén nyáron a dolmányosról

Egyszer írtam, azaz inkább fecsegtem rólad, neked. Valahogy így:

„Vagyok, aki vagyok, még ha néha meg is feledkezem róla.” Gyügyi Ödön

Ez a mondat a Művész visszatérő ars poeticája. Első ránézésre bármelyikünké lehetne ez a gondolat, de az ő szájából, az ő ceruzája nyomán számtalan új értelmet nyer e kinyilatkoztatás. Ahonnan indult, és ahova eljutott, komoly távlatot jelent. Szabadsága, amelyről sosem feledkezik meg, komolyan megharcolt – életében és művészetében egyaránt. Neki sikerült ráeszmélni arra: a művészet képes felemelni azt, aki elfogadja a felkínált az utat. Az önfeledt alkotást, amely nevel, amely megmutatja, hogy kik is vagyunk. Az identitáskeresés azonban nem homályosította el a töretlen akarását, nem betonozta be a „berkesziek”, „tiszadobiak” életbe vetettségének tragikumát, magányát, megtörettetését. Hanem szabaddá tette. Olyanná, akit nem kötnek gúzsba a mások által ráaggatott előfeltételezések. Aki képes felülemelkedni azon is, hogy vannak megkötözöttségeink. Mindnyájunknak: cigányoknak és nem cigányoknak, művészeknek és a művészetre csak rácsodálkozni képes embereknek, vagy éppen türelmetlenül elutasító értetleneknek is. Le tudta és le tudja tenni e terheket, és szárnyal. E szárnyalás, a fantázia színről színre feltáruló, különös világa alkotásra képes emberré tette. Olyanná, aki élni tud a rá bízott talentummal. S bár hátán a hátizsák látszólag üres volt, amikor kilépett a gyermekotthon kapuján, de személyes hittel, bizonyossággal, az akarás bizonyosságával meg teli. Ezt az áthidalhatatlannak hit hátrányt állhatatos küzdelmek árán maga mögött hagyta ugyan, de nem feledte.

Kortárs. Kortárs művész. Kortárs magyar művész. Kortárs magyar cigány művész. A nyugat-európai társaival ellentétben nem kizárólag a késő avantgárd irányzatokhoz kapcsolódik, hanem sokkal inkább a cizellált reneszánsz vizuális kultúrához nyúlik vissza. Vonalvezetése olyan „szakmai jártasságról”, olyan tudásról tanúskodik, amit bizonyára sokan irigykedve néznek. Művei kifejezetten figurálisak, aprólékosak, a mesterségbeli tudás lenyűgöző lenyomatai. Sajátosan misztikus, egyedi szimbolikával alkotó művész: művei elvont fogalmak, metaforák tárgyiasult, antropomorf világának összetett, intellektuálisan kihívást jelentő dimenzióit tárják elénk. Az avantgárdból leginkább a szürrealizmus nyomai mutatkoznak képein: műveiben a cigányfolklórból merített mesés, balladisztikus elemek vegyülnek a klasszikus grafika hagyományaival, létrehozva egy egyedi, motívum gazdag, valóságon túli világot. Würtz Ádámhoz hasonlatos mélységek és originalitás jellemzi grafikáinak fantáziavilágát. A személyes élményeken túl a kollektív „cigány szüzsé” is áthatja a művészi habitust, ami sokszor önellentmondásosan merengő és lázadó, bonyolult, önkritikus és őszintén profán, kézzelfogható egyszerre.

Gyügyi Ödön alkotása

A művészetétől nem azt kell várnunk, hogy autentikusan szóljon a romák világáról, szimbolikájáról, hiszen az az intellektuális teljesítmény, ami az alkotásai mögött van, túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon, ami általában a kortárs roma festészetről él a köztudatban. Ezek a képek a kortárs lét képzőművészetének önállóságát, teljességét hirdetik, úgy, hogy ez a magyar és egyetemes kultúra szerves részévé válik.

Érezzük a spontaneitást, a belső látás, a fantázia törvényei szerinti elementáris vonalvezetést, s a jó értelemben vett profizmust, a képzett, de autonóm művész függetlenségét és hatni akarását. Egyszerre van itt jelen lélekben a mágikus szimbólumok fejedelme, a pécskődombi Balázs János és a helyenként már-már barokkos stílusú, ferencvárosi Péli Tamás, akinek pannóját, a Születés címűt, e művész korábban ismerhette mindenkinél. Mert, hogy Péli azt a Tiszadobi Gyermekotthon számára készítette, valamikor a nyolcvanas években. De ott van a düreri hagyomány, amely a mesterségbeli tudás ünnepe is egyben.

Az üzenet, amelyet alkotásai nekünk címeznek, komolyan elgondolkodtató: a szabadság lehet a harmónia, az egyensúly forrása. Lehet féktelen száguldás a fantázia megdöbbentő és sokszínű világában. A mozgalmasság ellenére felvillanó belső béke rámutat közös értékeinkre: az elfogadásra, a megértésre, a szerethetőségre. A nagy adomány, amit kapott, amit elnyert sorsa, élete eredményeképpen az, hogy azt a bizonyos „közti világot”, a képzelet és a valóság határán lebegő ismeretlent látja, ábrázolja, sőt ezzel formálja, alkotja, hogy megmutassa nekünk. Nekünk, akik csak áhítjuk e megismerést, ezt az akarást, ezt a kitartást, s a szellemi és sorsos életút megrendítően szép példáját.”

Gyügyi Ödön alkotása

Ma elolvastam facebook posztodat. Azt tudom mondani, hogy amit néhány éve írtam Rólad, az ehhez képest csak szó, szó, szó… Tényleg puszta fecsegés. Jó, hogy vagy, hogy észhez térítesz, hogy kell “eszköze lenni az isteni kéznek” (Kazinczy, 1795.)

Iszom a szavad és a könnyeket. Elmenőben a Bauer-lányok legvagányabbik szőkesége, a mondén féktelenség mesterasszonya, aki hol infásnőt játszott, hogy magát a százarcú boszorkát. Keresztanyád.

Szeretünk Zsuzsa! Téged, Titeket, így együtt. Nem tudunk búcsúzni már, elfogyott az időnk. A Tied és a miénk. Mert különváltunk. Te elindultál, arrafelé, amire mi leginkább nem gondolunk. Mert szorongatóan egyedül érezzük olyankor magunkat. Én majd’ másfél évtizede néhány percre szintén vendégeskedtem ott, ezért nem félek, csak egy kicsit. De Te hiányozni fogsz. Vigyázz magadra. Ez egy magányos út. Úgy indulsz pőrén és ártatlanul, ahogy egyszer megérkeztél. Minden terhedet leteheted most ár: az elhasználódott, fáradt testét és a lélekét is. Csak a szeretetet vidd magaddal, amit hoztál, s amit kaptál. Vidd át a túlsó partra, ahol – úgy képzelem – Ödön tündéi fognak majd körül és boldog, kavargó táncba kezdetek…

S ekkor megint eszembe jutott Lázár Ervin. (Mindig ő jut eszembe, amikor igaz mesét keresek az életről, az emberről és a halálról.) Mert a meséiből tudjuk, hogy tényleg minden nap jó az életre, de halálra is.

“Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!”

Ráczné Szabó Rita