Sokat gondolok Rád. Távoli, különös és fantasztikus utazásaimon, amikor úgy képzelem, hogy Veled vagyok. Megosztom, ami fáj, s amit Te is érzel. A vágyakat, s a legjobb szándékokat, amit úgy tudnánk magunkénak, ha lehetne, hogy az javára váljék a világnak. Hiszen úgy lenne csak érdemes. Egy pohár igazán jó bor mellett keresem Veled az igazságot, a méltányosságot, s a mára köddé vált eszményeket. Te már akkor is tudtad, amit ma már csak nagyon kevesen. A lényeget: embernek és polgárnak kell lenni. Elenyészik a remény, a világ általad sem lett jobb, s ez nem rajtad állt.
Mégis azt mondom, hogy kellesz, mint minden olyan fejedelem, aki a szellem birodalmának titokzatos tájain, az ezüst vagy az aranyszérűn honol. Mi, akik középszerűségünk foglyaiként vergődünk napra nap, csak akkor élhetünk és élhetünk túl, ha Te táplálsz saját húsodból és véredből. Olyan vagy, mint a kerubokat őrző griffmadár, akinek mi nem adhatunk semmit, mert nincs is semmink. Te vagy az aki évszázadok óta rólunk gondoskodsz.

Csokonai kézirata
Kedves Mihály! Ez a kétszázhúsz esztendő ‘gyorsan elszelelt’, de megnyugodtam, mert még itt vagy. Ezt senki nem veheti el tőlünk, akikben benne élsz ma is. Tőlünk, akik csodálunk és beléd szerettünk első látásra. S akiknek folytonosan hiányzol. Nekünk, akik kései rajongóid vagyunk. Velünk élsz, s velünk kell, hogy poharazgass és elmélkedj, mert tanulni szeretnénk még sokat. Tudásod, bölcsességed, lelked éhezi ez a pusztuló jelen, s már kevesen vagyunk, akik még visszhangozzuk szavaidat.
Kellesz nekem is, mert “Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom.” (J.A. 1934.)
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.