Ez az év, ahogyan már évszázadok óta mindegyik, a mi közép-európai történetünk egy fejezete volt. Hol keserédes, hol nyomorúságos. Ez a mi blúzunk. Nem a ginsbergi póz, mondjuk a Greenwich-Village-i Bendzsó-Egyetem hangulatai (Eörsi ford.), hanem a középkelet-európai fájdalom és szomorúság lüktetése, ahol nem tudnak “rakenrolt” táncolni a lányok. Ahol úgy vagyunk magunk között, hogy a gyanakvás és a félelem mindig éket vert közénk. Ebben az úti-szürke, monokróm valóságban köszönt ránk hamarosan egy új esztendő. A zsigeri szomorúság, a keserű vágyakozás mára parttalan lett. Nincs hova tovább. Nem kutatunk Kerouac ismeretlenül végtelen útjai után. Ahogy a Temze partján sem botorkálunk nehéz, nemes söröket keresve a pubokban. Nem leskelődünk a párizsi Monmarte kisvendéglőinek füstös szegleteiben. Salenro napsütötte vándorai sem lehetünk.

Maradunk itt. Itt maradunk. Ám ha már így alakult, legalább azt kell tudnunk, hogy vannak Királyaink. Közülük is van egy olyan Fejedelem, mint Bill. Az Édes otthon mindenestül az Övé. Az Ő elüvöltött üzenete sok elhagyott és bolyongó ember lelkében vert gyökeret. (Az enyémben is.) A szcenáriót egy rebellis entellektüel festette ugyan fel, de azt a maga valójában átérezni, ezzel a szikár, esendő és kegyetlen őszinteséggel átadni nem lenne képes nekünk soha. Ehhez kell Bill Kapitány, a Király. Jimi Hendrix hangzatos mondata – Blues is easy to play, but hard to feel – itt csak részben igaz. Az Édes otthont, Közép-Európát, a Közép-európai blúzt éppolyan nehéz játszani, mint megélni… és ez benne a lényeg. Ettől lesz mindenestül a miénk.

“Nincs semmim, mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement.”