Virágh Zsolt (1979-2021)

Vannak olyan emberek az életünkben, akik a puszta jelenlétükkel, azzal, hogy a közelünkben tudhatjuk őket, „otthoniassá” teszik a helyet, ahol élünk. Olyan emberek, akikben van alázat, tisztelet a másik iránt. Akikben a be- és elfogadás nem puszta gesztus, hanem igény. Igény, mert az egymásra utaltság, az egymás mellett élés nem elsősorban a terhek forrása, hanem az örömé, a megnyugtató érzésé, hogy számíthatunk a másikra.

Nekünk volt egy szomszédunk, aki ilyen ember volt. Tele félszeg esendőséggel és sziklaszilárd megbízhatósággal. Konok hajthatatlansággal és egyszerű őszinteséggel. Életútja nem volt gondtalan. A megpróbáltatások sora mégsem elcsigázta, hanem megedzette. Kitartóvá, a maga sérülékeny módján állhatatossá tette. Benne volt a dac, hogy képes felülmúlni a saját maga korlátait, sőt lehetőségeiből a legtöbbet fogja kinyerni. Törékenységét ez a bizonyos kitartás formálta szívóssággá. Akkor volt igazán önmaga, ha eggyé lehetett a természettel. A környékbeli erdőkkel, mezőkkel, amelyek ösvényeit ősei nyomán rótta nyughatatlanul, s mégis békét keresve. Egy alkalommal, amikor aranysakál után kutatott a fiammal, egy fotót készítettünk a nagy esemény előtti pillanatban. Ott állt féltve őrzött távcsövével a nyakában. Megbecsülte a percet, amit megoszthatott olyanokkal, akik értik, akik érzik, hogy mi a fontos. A fák lombjának zúgása, a madarak szárnyainak suhogása, a látvány, amikor a nap felbukik a határban, és aranysárga ábrázatával összezárja az eget és földet.

Gondoskodó volt. Rokonairól, családjáról, szüleiről nem mondott le: ragaszkodása, törődése sokunk számára példává lett. Édesapjáért sokat aggódott. Sőt, egyfajta abszurd önféltés jelent meg a gondolataiban mostanában. Azért kell vigyáznia magára, mert ő az, akinek gondot kell viselnie Apáról. Számos betegséget hősiesen vészelt át a legutóbbi időkig. Mégis, volt benne valamilyen megmagyarázhatatlan előérzet. Csak baj ne legyen!

Sokan szerették, sőt elismerték, bár önmagáról ezt aligha hitte. Pedig így volt. Számunkra, akik közel másfél évtizede választottuk Gyermelyt nem csak lakóhelyünkül, hanem kis hazánkul, Zsolt volt az, aki utcabeliként lett földi, szomszédként lett szövetséges. Olyan, akire számíthattunk, s akikre Ő is számíthatott. Kölcsönösen támogattuk egymást. Ez a kölcsönösség is otthonná tette az utcát, ismerőssé a hétköznapokat és meghitté az ünnepeket. Ebben a percben is látom fűkaszával rendületlenül loholó alakját, amikor az utca kertjeit ápolni igyekezett. Ez a kép megnyugtató állandósággal súgta: jó itt.  

Bekövetkezett, ami felfoghatatlanul és hátborzongatóan hirtelen sújtott le egy gyanútlan, esős tavaszi hajnalon. Elment. Örökre. Csendben, gyorsan és észrevétlenül. Szomorú és fájdalmas hiányt hagyva sokunk szívében és tudatában. Még nem ocsúdtunk fel, hogy mindössze 42 év adatott neki. 42 küzdelmes év. A kínzó kérdés újra és újra tépi ezt az egészen friss sebet: miért van az, hogy minden nap jó a halálra? Szeretném, ha tudná: az emlékeinkben hordozzuk tovább.

Engedd meg, hogy József Attila soraival búcsúzzunk Tőled:

Mióta éltem, forgószélben

próbáltam állni helyemen.

Nagy nevetség, hogy nem vétettem

többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot,

már végképp másoknak remél.

Isten áldjon Téged, kedves Zsolti!

Ráczné Szabó Rita és családja a Semmelweis utcából

Komment

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.