Magyar-francia-német filmdráma, 92 perc, 2026. Rendezte Nagy Borbála, forgatókönyvíró Maruszki Balázs és Nagy Borbála, operatőr Moritz Friese.

A film három különböző városban, Budapesten, Berlinben és Párizsban élő három negyvenes nő néhány napjába enged betekintést. Három élethelyzet, három személyiség, három történet a szabadságról, a női testről, a rohanó évekről, a társadalmi meghatározottságokról, a félelmekről, a szégyenről és a soha nem múló vágyról. A vágyról, hogy ha egy mód van rá, anyák legyünk, így vagy úgy. Még akkor is, ha az életbe vetettségünk sokkal inkább a reménytelenséggel rokon, mint a biztonsággal, a bizalommal és az őszinteséggel. A három magyar nő küzdelme itthon vagy idegenben, a lehető legmagától értetődőbb dolognak tűnő, a modern társadalmakban “gyermekvállalásnak” nevezett kihívással. A téma slágernek számít egy ideje, sok alkotót ihletett meg. Ez a film egy közülük, de ami megkülönbözteti a legtöbbtől, az az, hogy nem mond ítéletet. Nem von le tanulságot, csak, mint egy leporelló kihajtogatott lapjai, megmutatja a nők lelkének egy darabkáját. Nem kínál fel megoldást, nem akar senkit jónak vagy rossznak, szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek láttatni. Az esendőséget, a sérülékenyéséget villantja fel, amiben a magánynak, a szorongásnak is akad hely.

A Budapesten élő Nóra (Sipos Vera) örökbefogadás előtt álló nő, akinek férje (Schmied Zoltán) inkább nem akarja az új gyerek gondját a nyakába venni karrierje mellett, hiszen előző házasságából már van egy 18 éves lánya, akivel nem sokat tud kezdeni. Nóra számára a vágy a gyermekre, Pannira már-már öncélú, minden ennek a nehéz és ismeretlen tehernek rendelődik alá. Az osztálytalálkozóján hazudni kényszerül, számára szégyen a gyermektelenség. Fejében a tökéletes élet, a tökéletes család, a tökéletes nő képe csak egy kisgyerekkel lehet teljes. Nem tudjuk meg, hogy miért akarja ennyire a gyermeket? Az anyaság zsigeri ösztöne motoszkál benne vagy a társadalmi konvenciók szorítása miatt vállalná akár valaki más gyermekét? Választ nem kapunk, csak a már-már katatón állapotot látjuk az utolsó képkockákon, ahogy kétségbeesetten fut a család idős, beteg kutyáját keresve. A ‘maternica’ az anyaság iránti kötelező vágy inkább fojtogató, nem pedig mindent kitöltő életöröm itt.

A Berlinben sorozatszínészként dolgozó Rebeka (Székely Rozália), akinek ápolónő karakterét éppen kiírják egy kórházas szappanoperából, úgy dönt, hogy egyedül vállal gyereket, mesterséges megtermékenyítés útján. A sokezer eurós beavatkozás számára lehetőség arra, hogy anya lehessen végre. A születésnapjára a családja – szülei, húga, sógora és két gyermekük – érkezik hozzá ünnepelni, amikor ezt bejelenti. Az anyja és az apja értetlenségében, aggodalmaiban a társadalmi elvárások által támasztott ítélet visszhangzik számára. Nem hajlandó a szégyent, a bűntudatot magára venni, mert sokkal inkább fojtogatja a magány. A gyermek ezt a társtalanságot, ezt a sodródást hívatott megszüntetni örökre. Nem a terhet, nem a felelősséget látja, hanem azt, hogy végre lesz valaki, aki kitölti az űrt, amiben él és ami benne él. Őt a ‘maternica’ az anyaméh, az anyaság felszabadítja, megmenti. A valakihez tartozás megnyugtató, biztonságos érzését várja a benne megfoganó élettől.

A Párizsban határozott idejű szerződéssel tanító Adél (Török-Illyés Orsolya) egy nem kívánt terhességgel kell, hogy szembenézzen. Az orvosnál találkozunk először vele, amint abortusz tablettát próbál szerezni magának. Az apa kilétére is fény derül lassanként: Rami egy sok évvel fiatalabb arab férfi, aki a lehető legkevésbé illeszkedik Adél magányos, zaklatott, biztonságot kereső életébe, ahogyan az alkalmi kalandból megfogant gyermek sem való bele. Adél esetében is ott van a szégyen mellett az önsajnálattal elegy bűntudat gyötrő érzése, miközben esendősége, sebezhetősége áthatja egész lényét. A szabadság számára nem örömteli állapot, inkább csak a többlet felelősség alóli mentességet jelenti. Komoly erőfeszítés számára, hogy életét a víz felszíne felett tartsa, az irányítás számára már így is nyomasztó teher, hát, mégha egy kis jövevényről is gondoskodni kellene, akihez tartozik egy apa is. A ‘maternica’, a méhében kibontakozó “mákszemnyi” élet számára maga az önfeladás, béklyó, elhordozhatatlan súly, ami lehúz.

A nő a kórház folyosóján bolyong, majd egy nagy váltással egy felszabadító táncba (Mambo) kezd, amihez csatlakozik pár pillanat múlva Nóra és Rebeka, majd sok más fiatal és idősebb nő, hogy mozdulataikkal meséljék el, amit szavakkal nehéz. A nő teste, a testének meghatározottságai, amik a teremtésre lettek kalibrálva, egyben ki is jelölik az utat számunkra, amit vagy képesek vagyunk elfogadni, vagy élünk vele, vagy feladjuk azt, ám akkor óhatatlanul sérülünk, sebződünk. De a tánc arról is mesél, hogy szeretnünk kell magunkat, még akkor is, ha a testünk változik, átalakul. A test feletti önrendelkezés minden tudatosság ellenére sem az önfeladást jelenti, hanem a beteljesülő ígéretet, az élet ígéretét. Ezért vagyunk mi nők roppant szerencsések, hogy ezt minden szövetünkkel, zsigerünkkel megélhetjük jó esetben. Mert teher, béklyó, felelősség ide vagy oda, mégiscsak ez a lehető legklasszabb dolog, ami történhet velünk az életünk során.

A film nem igazán ás mélyre, de mégsem csak a felszínen kaparászik. A lehető legegyszerűbb módon, nagy gesztusok és teátralitás nélkül mutatja meg, mit és hogyan tesznek a nők életük nagy döntése, a gyermek vállalása kapcsán. A férfiak karakterei halványak, nem véletlenül. A női szemszög a lényeg most. A női szerep pedig kőkemény kihívásokkal teli, csak remélni lehet, hogy ebben az egyre inkább androgün világban nem veszik el a lehetősége annak, hogy ezt megmutassuk. A katarzis, a tanulság tehát elmarad, pedig a téma adja a valódi megértéshez a feloldozást. Ez az az élethelyzet, ami minden körülmények között kétemberes. Két ember, a nő és a férfi döntése, szándéka és akarata. Még ha minden lehetőség rendelkezésre áll is – lehet abortálni, lehet asszisztált reprodukcióval egyedülállóként anyává válni, és lehet örökbefogadni -, az útja-módja ennek zömében mégiscsak közös ügyünk, nekünk, nőknek és férfiaknak, nekünk, embereknek.