Amerikai filmdráma 2025-ből, 113 percben. Rendezte és a forgatókönyvet írta Mary Bronstein, operatőr Christopher Messina, a főszerepben Rose Byrne.

Ez a film olyan, ami a torkán akad annak, aki zsigerből tudja miről van szó akkor, amikor egy ember, egy nő, egy anya egyedül marad a félelmeivel, a szorongásaival, kimerültségben, kétségbeesésben, bizonytalanságban – a beteg gyerekével. Itt nem pusztán az anyaság végtelen feladatözöne, a fojtogató felelősség mázsás súlya a téma, hanem a kilátástalan, tehetetlen küzdelem a betegséggel, miközben feltárulnak saját sebei, esendősége, sérülékenysége. Mert nem mindenki tud erős lenni, és ez nem szégyen. Nem mindenki tud jó és következetes döntéseket hozni, hanem van, hogy hibát hibára halmoz. Sőt az is megesik vele, hogy az önvád, az alkalmatlanság érzése felemészti, maga alá gyűri.

Egy negyvenes éveiben járó nő, Linda (Rose Byrne) beteg gyermeket nevel. A betegség mikéntjéről nem sokat tudunk meg, csak annyit, hogy miután a táplálkozással, a táplálással kapcsolatos, ezért egyfajta életet veszélyeztető állapot az, amiben mindennapjaikat élik ketten. A nő férje, Charles (Christian Slater) távol van, zömmel telefonos instrukcióit halljuk csak, a film vége felé jelenik meg csupán a maga fizikai valójában. A kislány, akinek arcát ugyancsak a film utolsó kockáin pillanthatjuk meg, szorongó, hisztérikus és elkeseredett zsarnoksággal uralja anyja minden percét. Legalább is, így érzékeljük Linda szemszögéből, hiszen a közel kétórás mű minden másodpercében az ő érzékein keresztül látunk, hallunk minden történést. Az asszony a folyamatos orvosi vizsgálatok, kezelések közepette igyekszik fenntartani a harmonikus, nyugodt hétköznapok látszatát. Harcol az idővel, próbál megfelelni saját és betegei elvárásainak, amikor rendelőjében egymás után következnek a kisebb-nagyobb bajban lévő, pszichoterápiára szoruló páciensei. Ezek az emberek – a kislányhoz hasonlóan – bosszantó akarnokokként követelőznek, használják őt és szinte elszívják a levegőt a nő elől. A bajokat tetézi, hogy lakásuk mennyezete egyszer csak leszakad és egy hatalmas lyuk tátong a mennyezeten, ahonnan ömlik a víz. Kiköltöznek hát, majd egy közeli motelben kell meghúzniuk magukat lányával, az életmentő gépeket cipelve magukkal.

Egészen elképesztő mélységeit mutatja meg a film az emberi léleknek, a drámaiságon túlmenően, a pszichothriller minden lehetséges képi- és hanghatásával. Kezdve az allegorikus lyuk szimbólumtól (ugyanis nem csak a plafonon, hanem a gyermek hasán is egy szivárgó lyuk tátong a táplálócső miatti nyílás formájában), egészen a sötétben vibráló, csillagszerű látomásokig, a gyermek segélykiáltásától, az ütemes jógalégzés zaklatott, de enyhülést nem hozó monotóniájáig. Szinte kibírhatatlan nézőként is az a teher, ami az anyára nehezedik az állandó ápolás kapcsán, amit se elméletileg se tevőlegesen nem tud elengedni, hiszen, ha nem a lánya közelében van, akkor is a pszichológus nyomasztó felelősségével kell élnie mindennapi munkája során. Ahogyan a problémák halmozódnak, és el kell hagyni romokban heverő otthonukat, a gyötrő érzés, hogy ő anyának, feleségnek, sőt pszichológusnak is tökéletesen alkalmatlan, egyre inkább elhatalmasodik rajta. Próbál segítséget kérni környezetétől, a gyermek orvosaitól, pszichológus kollégájától, férjétől, de mindenhol a rosszalló elutasítás lesz osztályrésze. Az alkohol és a drogok iránti vágyát sem valamiféle élvhajhászság motiválja, hanem a menekülés, a kilépés abból, amibe be van zárva végérvényesen. Az anyaságba, az ápoló mivoltba, a feleség szerepbe, a pszichológus hivatásba, de saját testébe, törékenységébe, tehetetlenségébe és rettegésébe is. Rögeszméje lesz, hogy a kislány betegségének elsősorban ő az okozója. Ez nem puszta önhibáztatás, ami sokszor az önfelmentés szomorúan megnyugtató lehetőségét kínálja fel, hanem számára egyre szilárdabb tény. Éjszakánként magára hagyja a folyton zakatoló táplálógépen lévő gyereket, hogy “visszaszökjön” az otthonukba. A lyuk egyre sötétebben tátong, egyre lidércesebbé téve ezeket a borzalmas látomásoktól terhelt éjjeleket. Mentálisan és fizikailag is eljut a végpontig, amikor a sötét tenger méteres hullámainak fut neki újra és újra.

Rose Byrne érzékeny, vibráló játéka egészen elképesztő. Minden egyes arcizma, gesztusa, mozdulata a teljes átélés, a tökéletes ihletettség állapotában van. Úgy válik eggyé Linda megtört, meggyötört alakjával, hogy bizonyára fizikai fájdalmakat is okozhatott számára az, amikor ki-be kellett lépkednie ebbe a személyiségbe. Régen láttam ennyire tűpontos színészi játékot, ilyen fizikai és szellemi teljesítményt, talán csak Mabel alakját az 1974-ben készült A Woman Under the Influence-ben, a legendás Gena Rowlands alakításában. Nehéz film mindkettő és nem is való mindenkinek. De aki rászánja magát, olyan élményt kap cserébe, amit nem fejelt el egyhamar.