Cseh származású apja kávé-, tea- és gyarmatáru-üzletének nyomdokaiba lépve az osztrák Julius Meinl a legnagyobb közép-európai élelmiszer-konszernné építette ki vállalatát. A nagy szociális felelősséggel rendelkező vállalkozó az első világháború alatt békeközvetítő és diplomata, majd politikus és korának fáradhatatlan jobbítója lett.

Julius Meinl, a kávé

 Julius Meinl (1869–1944), akit 1910-ben az osztrák császár a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntetett ki, s 1913-tól császári és királyi kereskedelmi tanácsosi rangot kapott, a hadügyminisztérium korlátlan bizalmát élvezte. A birodalom mindkét felében nagy tekintéllyel rendelkezett gazdasági körökben és a vevők értékítéletében egyaránt. 1915 decemberében megalakította az Osztrák Politikai Társaságot. Mivel a parlament üléseit 1914 márciusa után nem hívták össze, Meinl a Politikai Társaságban olyan eszközt látott, amely „ha nem is a nép, de Ausztria legtekintélyesebb, mérvadó köreinek közvéleményét teremti meg”.

A Monarchia-hívő
A nemzetek feletti, népeket összekötő és európai osztrákság álláspontját képviselte. A háborús években a monarchia megmentésén fáradozott, amelyet fenntartás nélkül támogatott. Úgy vélte: „Az Osztrák-Magyar Monarchia valójában, ha jól értelmezzük, az első tartós európai államszövetség volt. Ha e monarchia nem lett volna, akkor a területén élő népek az utolsó évtizedekben állandóan háborúztak volna egymással […]. Másrészt az első ország volt Európa keleti részén, ahol a kultúra és a civilizáció békésen fejlődött.”
A háború utolsó két évében hivatalos küldetésben, „udvari és kabinetfutárként” többször utazott Berlinbe és Bernbe, hogy a közélelmezési lehetőségekről tárgyaljon. 1916 közepétől intenzív diplomáciai fáradozásai a háború befejezésére irányultak. Kirendeltségei révén pontosan ismerte a lakosság hangulatát a birodalom minden szegletében, s üzleti tevékenysége révén bepillantása volt a központi hatalmak kényes ellátási helyzetébe. 1916. szeptemberi emlékiratában rendkívül pesszimistán ítélte meg a monarchia gazdasági és pénzügyi helyzetét s az esetleges katonai sikerektől függetlenül elkerülhetetlennek tartotta „a monarchia állami és gazdasági megsemmisülését”, ha nem kerül sor mielőbbi békekötésre. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a béketárgyalásokat Ausztria-Magyarországnak kell kezdeményeznie. Fáradhatatlanul agitált, memorandumokat dolgozott ki és kiterjedt levelezést folytatott elvbarátaival. 1917-ben Károly császár két audiencián fogadta, ahol Meinl kifejtette terveit. Károly 1917 júniusában egy új minisztériumot akart felállítani, amely megtalálja a megegyezéses béke útját, s az osztrák alkotmány módosításával messzemenő autonómiát biztosít a nemzetiségeknek. Kabinetjében Julius Meinl is helyet kapott volna.
Meinl érvei közvetítőkön keresztül eljutottak a német Ludendorff tábornokhoz, II. Vilmos császárhoz és Thomas Woodrow Wilson amerikai elnökhöz. Javaslatai annyira felkeltették Wilson érdeklődését, hogy 1917 végén megbízottját genfi tárgyalásokra utasította. A Meinllel folyó tárgyalásokat és Károly különbékére való megnyerhetőségének reményét még akkor sem adta fel, amikor az Egyesült Államok Olaszország sürgetésére 1917 decemberében hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. Wilson hangsúlyozta, hogy a monarchia szétzúzása nem szerepel az Egyesült Államok hadicéljai között.

A békeközvetítő
A szövetségesek nyíltan megfogalmazták hadicéljaikat: az angolok a porosz militarizmus megsemmisítését és a belga szuverenitás helyreállítását, a franciák az 1871-ben elveszített Elzász-Lotaringia visszaszerzését, Olaszország pedig Trentino bekebelezését tűzte ki. Ausztria-Magyarország nem állított területi követeléseket. Meinl szerint ezért a monarchiát mindenkinek el kell fogadni mint legteljesebb békeközvetítőt. Terve feltételezte a német szövetségessel való együttműködést. A német császárság Belgium 1914. augusztusi megtámadásakor biztosítékot adott, hogy a háború után kiüríti az országot és megtéríti a károkat. De a német kormány 1917-ben már nem volt hajlandó megismételni e nyilatkozatát. Ezért Meinl a semleges Svájc bevonását tervezte a tárgyalásokba. Németországnak be kellett volna jelentenie azt is, hogy engedélyezi Elzász-Lotaringia autonómiáját. Meinl berlini látogatása során ez ügyben elég messzire jutott, ezért terve sikerében és a további béketárgyalásokban reménykedhetett. De ehhez hiányzott Czernin osztrák-magyar külügyminiszter tárgyalási felhatalmazása, akinek pedig Meinl „tálcán szállította a béketárgyalások lehetőségét”.

Meinl, a monarchista politikus, a békeközvetítő diplomata és szociálisan érzékeny nagyvállalkozó

Czernin méltányolta ugyan Meinl hazafias érdeklődését, de attól tartott, hogy a szövetségesek Ausztria békehajlandóságát háborús gyengeségnek tekintik. Az amerikaiakkal megkezdett svájci tárgyalásokat Heinrich­ Lammasch folytatta tovább, de azokat Czernin rövidesen leállította. Wilson elnök bizalmasa, Harron a Meinl-csoport békeakcióinak meghiúsulását „a történelem… nagy tragédiái” közé sorolta. Heinrich Lammasch már beteg öregember volt, amikor 1918. október 27-e és november 11-e között Ausztria miniszterelnöke lett. Gyakori vendég volt a Meinl-család dornbachi villájában. Emmy Meinl együtt érzett a fáradt öreggel, s megoldást is talált tehermentesítésére. A monarchia utolsó iratait Lammasch nevében ő írta alá.

Közép-európai konszern
1919. szeptember 10-én Karl Renner kancellár a Párizs melletti St. Germainban aláírta a békeszerződést, amely rögzítette az új Ausztria határait. Ausztria-Magyarország utódállamaiba 60 Meinl-kirendeltség került; Ausztriában mindössze 55 üzlet maradt, abból is 44 Bécsben. A közös gazdasági terület széthullása és az új nemzetállami területek létrejöttével Ausztria elveszítette értékesítési piacait és nyersanyagforrásait. Néhány évvel a háború után Meinl az utódállamokban megkezdte a fiók­üzlet-hálózat kiépítését. A szigorú vámpolitika miatt elhatározta, hogy ezekben az országokban saját termelési kapacitásokat hoz létre, amelyet mindig a kávépörkölő üzemek felállításával kezdett. A saját központok felállítása után a fióküzleteket részvénytársasággá alakította, s a folyamatos kiépítésük kézben tartására ő lett a társaságok elnöke.
Új termékeket is bevezetett. 1921-ben megvásárolta a Dán-Osztrák Margarinművek Rt-t, amely műzsiradékot, olajokat és az Epoca nevű margarint gyártotta. Utóbbi étkezésre és főzésre egyaránt alkalmas volt. Kókuszolajból, mogyoróolajból és friss tejből készült. 1936-ban Ausztriában már 33 margaringyár működött. 1922-ben likőrgyárat alapított, amely 1926-ban már 21 likőrféleséggel jelentkezett a piacon, de volt konzervgyára, tej- és paprikaüzeme, tésztagyára, Prágában és Bécsben pedig éttermet üzemeltetett.
Munkásait saját takarék- és hitelegyletbe tömörítette. Üzemei modernizálásával és a futószalag-rendszer bevezetésével az 1930-as években 25%-os termelésnövekedést ért el. A csokoládégyár hűtő- és fűtőberendezéseinek kiépítése után a kekszsütödében elektromos fűtésű kemencéket állított fel.

Forrás: Élet és Tudomány 2009. augusztus; Német István írása