Nem tudom, mennyire látszik, érződik, hogy női szemmel-aggyal-füllel szűröm át a világot magamon, és hogy ami leülepszik mindabból, amit látok, hallok, az a sok különös, érdekes, érdektelen, közömbös, káprázatos, színes és fakó képzet, az mind egy női lélek fövenyére gurul. Nos, miután ez tagadhatatlanul így van, nem lehet megkerülni, hogy ne soroljam elő azokat a férfiakat, akiknek vélt vagy valós személyisége, külseje, elképzelt habitusa elragadott, lenyűgözött… Igen, azok a csodálatos és rajongani való férfiak.
Szécsi Margit verse – aki véleményem szerint, mondjuk Nemes Nagyhoz hasonlóan egy kifejezetten férfias költő – mindig ezeket az igazi férfiakat juttattatja eszembe.
“Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.”
(In: A trombitákat összesöprik, 1965.)
Kerestem hát fotókat, amik kedvemre valók… az ember fiáról. Íme.
⧉ Kazohinia 