Emlékezés a békéssámsoni hősökre

„Az igazságért, amely megmarad bennünk, és velünk lesz mindörökké:”
2 Jn 1, 3

Békéssámsoniak. Ti hordozzátok azt a helytállást, a hősiességet, amelyet Vörösmarty Szózatában úgy fogalmaz: “Megfogyva bár, de törve nem,/ Él nemzet e hazán.” Mert a Ti közösségetek, aki a háborús években batyuzással segítette a városi rokonokat, hogy a bérházak közé szorult családoknak legyen meg az a kevéske, a napi betevő, ami még nektek sem mindig jutott. De tenni kellett.

Ti vérrel és verejtékkel dolgoztatok vállvetve minden vész közepette: mert az állatot meg kellett etetni, a föld is kérges kezet kívánt, s ekét, csont sovány lovacskával. Tettétek mindezt úgy, hogy már fitestvéreitek, apáitok, nagyapáitok, a meglett férfiak zsebében ott lapult a SAS-behívó, hogy hirdesse: „sűrgős-azonnal-siess! Mert a hazátoknak Sámson határain túl is szüksége volt a véretekre, a szívetekre. És menni kellett.

Közben ott volt a kitelepítés, amelynek ellenálltatok. Volt földosztás is, reméltétek, eljött a béke, az újjászületés, a megerősödés és a gyarapodás időszaka. Lett saját föld a talpatok alatt, vetőmag az uradalmi magtárból. És úgy éreztétek, most valami olyan veszi kezdetét, amire már régóta vártatok.

De nem így lett. Mert vérrel és verejtékkel megszerzett, kiküzdött jussotokat elorozták. „Csinákolt”, fondorlatos, zavaros, de leginkább nagyon idegen és erőszakos eszmék jegyében tettek nincstelenné mindenkit, aki hitt a saját erejében, a magyar földhöz való rendíthetetlen ragaszkodással. És újra tenni és menni kellett. A szívekben dühvel, végtelen keserűséggel és a zsigerekben egyre gyülemlő feszültséggel.

Forrás: betekinto.hu

És akkor a batyuk után újra üzentetek a városiaknak, és szándékotok szerint mindenkinek az országban, aki magyar szívvel és lélekkel hinni akart abban, hogy van szabadsága a sokat szenvedetteknek, hogy lehetséges még a megváltás, hiszen mindenetek záloggá lett már. Üzentetek Angyalföldnek, Csepelnek, de olvasta Békéscsaba, Tótkomlós, Mezőhegyes, Szolnok, Makó és Orosháza is. A ti fiataljaitok lettek az újkori próféták. Mint a szerzetesek, olyan színtiszta hitvallással és elszánással léptek testvéri szövetségre az igazságért, a szabadságért. Hirdetni kellett: „népünk legszentebb hagyományait lábbal tiporják” az idegenszívűek, s, hogy „sír a magyar róna” az elnyomók vascsizmája nyomán. Hittetek és hittek bennetek.

De a felemelő és felszabadítónak megélt erőfeszítés nem tarthatott sokáig. Mert elbuktatok, s bár reméltétek – ismét Vörösmarty szavaival élve – hogy „a vész hatalma rajtunk megtörik”, elveszett minden. És megint csak menni kellett, a kínzókamrák mélyére, a börtönök zárkáinak szörnyű magányába. Vagy élni tovább, legalább is úgy tenni, mert nem volt más választás. Összetört múlt, megtört jelen és eltörölt jövő, megroppant lelki és testi egészség, nyomorúság, megbélyegzés. Innentől ez volt a juss, ennél se több, se kevesebb. Vége lett a férfias, hősies álomnak, felégették a tettek mezejét, a Magyar Ellenállási Mozgalom elpusztíttatott.

Ám mi nem feledünk. Hiszen megint ti üzentek nekünk életetekkel, szenvedésetekkel és halálotokkal is. Nekünk, az utókor fiainak. Rátok emlékezünk. Rátok vagyunk büszkék már több mint hatvan esztendő távlatából. Rátok, akik a lelkeket akarták kihozni a fényre, úgy, hogy közben magatok is fáklyalángként ragyogtatok. Nem volt hiába! Most már tudjátok meg, hogy mégsem volt hiába az akarás, a tett és az áldozat. Mert most itt lehetünk együtt és emlékezhetünk. Mert már majdnem megvan mindaz, amit akartatok. Ez a ti örökségetek, amit ránk hagytatok. És mi ígérjük, vigyázunk rá nagyon!

Békéssámoson szócikk a Tolnai Világlexikonában (1926)

Írta: Ráczné Szabó Rita