Ritkán látható ennyire pontos, megfontolt alkotás: rólunk. Rólunk, akik méltósággal küzdünk a mindennapokban. Igyekszünk kompromisszumokat kötni, de meg akarjuk őrizni harcaink becsületét. El-elbukunk, lépéseink meg-megtorpannak. Nem tudunk és végül is nem is akarunk nagyot, valami felülmúlhatatlant tenni. Mert nem az a dolgunk. Hanem a lehetőségekhez képest élni, megélni, túlélni. És ez hol könnyebben, hol keservesebben, de sikerül. Mert sikerülnie kell. Ezek az apró cseprőnek tűnő történések, és az azt kísérő cselekvések kurta láncolata az éltünk. Nem nagyívű, nem különös, nem megdöbbentő, és mégis felemelő és katartikus, mert “kicsinységében” nagyon emberi, megindító, és sziszifuszi gyötrelmeivel igenis hősies. Mert a rövidke időt, ami adatott, kitöltjük ezzel a sokszor méltatlan harccal. Magunkért, másokért, azokért, akiket szeretünk, akik hozzánk tartoznak. Akik csak ránk számítanak. És ez jó nekünk, megnyugtat és engedi, hogy szétáradjon a tagjainkban az az érzés, hogy kicsi csatáinkat van miért, van kiért megnyerni. Még ha ezekhez a győzelmeinkhez megaláztatások, érthetetlen mellőzöttségek, sértő kioktatások kövezte út vezet is.
A film dokumentarista szcenárióval dolgozik, a színészek legtöbbje (a színészkirály Vincent Lindont leszámítva) akár Cassavetes hasonló hangulatú filmjeiben valódi, húsvér amatőr. Őszinték. Nincs póz, nincs manír. Élet van és rideg valóság. A valóság ijesztő hétköznapi minimalizmusa. Cassavetes tudott ilyen húsba vágó őszinteséget láttatni. A kamera a mi szemünk, ahogyan mi látjuk ebben az európai, alsó középosztálybeli világban a mindennapjaink eseményeit. Egymást, másokat. Nem felülről szemléljük a figurákat, sőt nem is alulról. Nincs elnéző letekintés, buksi simogató leereszkedés, sem mesterkélt heroizálás, nincs piedesztálra emelés. Ami van: izzadság, vér és könnyek. És emberek, akik élnek és meghalnak. Küzdelmeik, vívódásaik belesimulnak a hétköznapok monoton zakatolásába. Meg tudunk hatódni, mert amit látunk, az az élet akár a miénk is lehetne. Vesztesek voltunk és leszünk is élethelyzeteinkben. Az igaztalanságot, a méltatlanságot hasonlóan megéltük és megéljük rendszerint, és vagy tehetetlenül vagy kissé megtörve, de tovább fogunk vánszorogni, mert nincsen választásunk. Kérdéseink, ha fel is bukkannak időközben, nem kerülnek megválaszolásra. Csak hordozzuk őket, és szürke pástunkra lépünk nap-nap után. A világ pedig nem néz ránk kérdőn, sem megértőn, hanem elvár, követel, és nettó hozzáadott értéket remélem a munkaerőnkből, a napi rutinunk sorvasztó és monoton kínlódásából. Mérleget von. És ítél. Haszonelvűen. Siváran.
Thierry (Vincent Lindon)
Ez van. Se több, se kevesebb. És néha felállunk és vesszük a kabátunkat. Mert valami mégis azt mondja belül, elég. És ez így van jól. Mert olykor megérezzük, hogy elvették tőlünk azt, amit úgy hívnak: szabadság. A lelkünk, a szívünk szabadságát, az igaznak vélt dolgok kimondásának a szabadságát, az élni tudás, az élni akarás és a tisztességes küzdelem szabadságát. Hát, így állunk. És így fogunk eltűnni is, akár “az erdőben a vadnyom”…
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
József Attila: Levegőt! 1935.
⧉ Kazohinia 