Mert az egyik kedvenc regényem címe. Erről a regényről, és írójáról fogok posztolni az elkövetkezőkben – több részben. Elsőként egy rövid bevezetést jegyzek le magáról a műfajról.

Szathmári Sándor a kevéssé ismert, és éppen ezért a kevésbé népszerű írók közé tartozik. A fő művének tekintett regény, a Kazohinia első, 1941-es megjelenését követően az író nevét sokáig álnévnek hitték, s találgatták, ki bújhat meg ezen ismeretlen szerzői név mögött. Pedig Szathmári nagyon is létező személy volt: egy gyulai születésű mérnök, akiben természet- és társadalomtudományos vizsgálódásai, kutatásai során fogant meg az a gondolat, hogy hozzálát egy különös és izgalmas “gulliveri utazás” megírásának. Műve ehhez méltón sajátos keveréke az utópiának és a szatírának.

Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés a könyvet forgatva, hogy milyen műfajban alkotott az író? Tudományos és fantasztikus utópia ez, szépirodalmi formában? Ugyanis nem könnyű definiálni és elhatárolni (ha kell egyáltalán) a tudományos-fantasztikus szépirodalmat és a tudományos ihletésű utópiát. A népszerű, ha tetszik közismert felfogás olyan irodalmat tekint utópiának, amely valamely elképzelt, jövőbeli világ viszonyaival foglalkozik. Ez a világ a legkülönfélébb formában ábrázolható. Lehet álomvilág, ahol más természeti törvények érvényesülnek: természetessé válik a természetfeletti, a mágia. Felfogható akár a színtiszta fantasztikum világának is. A jövőbe vagy a jelenvaló világtól teljesen különböző, ismeretlen földrészre, titokzatos birodalomba helyezett színhelyek gyakran mintegy ürügyként szolgálnak a fennálló világ hibáinak kritikus, szatirikus ábrázolására.

Hogy példával is szolgáljak, Voltaire Micromegas című művében gúny tárgyává tette korának eszetlennek tűnő jelenségeit, egy a Földön kívülről érkező, és folytonosan álmélkodó lény szemén keresztül. Ugyanígy jelentékeny hatást ért el egy különös fikcióból kiindulva Thomas More Utópiája vagy Swift Gulliver utazásai című műve is. Koruk társadalmát összevetették a Föld távoli, egzotikus, kitalált zugainak elképzelt társadalmaival.

A tudományos-fantasztikus irodalomhoz közelítő utópiát a jövő önmagáért érdekli. A jelenvaló problémákra történő reflexió nem puszta cél, hanem inkább eszköz önmagunk megértéséhez. Ilyen típusú irodalmi alkotásokkal nem csak az újkor szolgál, hiszen már az ókori irodalomban is élő és virágzó műfaj volt. Számos történet szól az elsüllyedt Atlantiszról, vagy akármilyen meglepő is, de még különös holdutazásokról is Lucius Apuleius írásaiban.

A tudományos értelemben megalapozottnak vélhető utópiák születése a XVII. század első felére tehetők. Ilyen például Johannes Kepler “úti beszámolója” a Holdról. Ekkor már az irodalomban a jövő, mint felfoghatatlan, de ihlető dimenziói is inspirálóan hatott a szerzőkre. A XVIII. század utópiákkal szemben megjelenő szkepticizmusa, a fizikai felfedezésekre támaszkodva igyekezett lerombolni ezeket a mítoszokat, a racionalitás jegyében örök cáfolatokkal nevetségessé tenni a képzelet e különös s termékenyítő távlatait.

Ezzel egy időben a fantasztikus utópiák nem sorvadtak el, hiszen éppen az ősi vagy a születőben lévő mítoszokat támasztották fel. Egyfelől éppen a tudomány adta új lehetőségek azok, amelyek lehetővé igyekeznek tenni a korábban elérhetetlennek tűnő, örök emberi álmok megvalósulását (pl. ilyen vágy a repülés). A morális indítékok – amelyek a mitikus tematikáktól kezdve a legendairodalomig jelentős szerepet kaptak – közrejátszottak az utópia e sajátos válfajának keletkezésében. Az emberi társadalmak tökéletlensége adta az alkalmat, a kísértést arra, hogy emberen túli világok szülessenek az írói elmékben. Elképzelt világok, sajátos törvényekkel és létformákkal. Ilyen különös birodalom Szathmári Sándor Kazohiniája, avagy a hinek birodalma is.

Folytatása következik.