Hamarosan itt van a karácsony. Készülődünk. Hol pusztulást és halált hoz, hol pedig ragyogást, boldogságot, fényűzést. A szenvedés, a bosszú, a harag, a gyűlölet és a vér nyugtalanító árnyat vet a jóléti társadalmak mézeskalácsszagú, bejgli majszolós meghittségére. Öncsalás abban a hitben ringatni magunkat, hogy békés családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozásunk. Mert az a várakozás […]

“– Valami bajod van, öregem? – kérdezem a semuri fiút. Nem felel, a vonat hirtelen nagyot rándul és nekilódul, keservesen csikorognak a tengelyek. A semuri fiú hátratántorodik, megfogom. Két kézzel a vállamba kapaszkodik, egy fényszóró sugara, mely végigpásztázza a vagont, egy másodpercre megvilágítja arcát. Arcára mosoly fagyott, szemében döbbenet. Két keze egyre görcsösebben szorítja vállamat, […]

“(…)Nakonxipánban hull a hó csibéim nem hülyéskedek datolyán pálmán kókuszon zöld hópihék fehérlenek ütök a sárga homokon homok püspöklilába csap ujjai közt leskel a hold koromos üvegen át a nap mivel igen magam vagyok solingeni acél eszem méltón komoly dolgokba vág nem mifenézek ostobán (…)” Kormos István: Nakonxipánban hull a hó 1965., részlet “(…) Te […]

“(…) csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók. – És mi lesz velük? – Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek […]

Romló, ernyedt, fáradt élet; Beteg, kínnal teli testet cipelve. Hajnal virrad, éjszaka jön, S nincs vége, csak monoton Zakatol az idő. Nincs szárnya, nincs lelke sem, Csak karmai kopognak a tudat kíntól Szivárgó ösvényein. Várni kell, mert diktál a Teremtő, S, mert nincs kegyelem. Elengedni készül mindent A zsibbadó hús, a mulandó anyag. De valami […]

“(…) És már egy nagy sajgó gerinc vagyok – Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztánRontsak. Azért ameddig csak birom, csinálom,Bár kezemen csalánmart hólyag ül.S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,Állom. “ József Attila: Lázadó Krisztus (1923.)  

“Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap. „Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király! Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!” Arany János: A walesi bárdok

“Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban A felhőt nézem, mely violaszínben Valami távol muzsikára ballag Egy ismeretlen rétre, messze innen. Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet, Ki eljövendő, de még szunnyad egyet, Most készül bársony és smaragd zekéje S a barna föld ölén dús haja serked. Már néha sóhajtása száll s nyomába Fölneszel […]

Tóth Árpád ezt a versét egy esztendővel a halála előtt írta. A Nyugat emlékszámmal adózott “törékeny hercegének”. Később pályatársa, Szabó Lőrinc ekként fogalmazott róla: “Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.” 

“Úr csak egy volt az öreg kövek falba rakott világában: aki szülte, összerakta és szétbontja őket, ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem […]