Gyökereink – filmek 2017. év végén

Happy End

feliratos, francia-osztrák-német filmdráma, 107 perc, 2017.

Szereplők
Isabelle Huppert, Jean-Louis Trintignant, Mathieu Kassovitz, Toby Jones, Fantine Harduin

Alkotók
rendező:-forgatókönyvíró: Michael Haneke, operatőr: Christian Berger

Mondhatjuk, hogy “szokásos” Haneke. Társadalomkritika, irónia, didaktikus szatíra. Az európai felső középosztály hanyatlása. A nyugat alkonya. A Cache sikerültebb alkotás, de ez a film sem rossz. A szereposztás itt is ragyogó: Trintignant, Huppert és Kassovitz alakítása pontos, higgadt, annyi és olyan, amilyennek kell lennie.

A helyszín Calais. Egy gazdag építkezési vállalkozást vezető “dinasztia” a közeg. Egy végnapjait élő, egyre inkább elöregedő társadalmi csoport, amely valódi kötődéseit elvesztette, ezért törvényszerűen pusztul. A rejtőzködő narrációban feltűnik a krimi-jelleg, ahogyan a Cache esetében is. Ki lehet az anya megmérgezője? Kié az a “néma” mobil? Ki ölte meg a hörcsögöt? Sejtjük, majd megtudjuk. De ez nem lényeg, ahogyan az sem, hogy megtudtuk azt is, hogy a folyamatosan öngyilkosságra készülő, demens nagyapa az, aki megölte évekig betegségben és kiszolgáltatottságban senyvedő feleségét. Nem lepődünk meg. A borzalmak (Eve), a perverziók (Thomas), az idegbetegség hol ernyedt, hol lázasan vonagló képe (Pierre) bennünket is hűvös egykedvűségbe taszít. Részvéttelenségbe. Nem sajnáljuk őket, ahogyan ők sem sajnálják egymást vagy másokat.

Ezek az emberek nem tudnak örülni az életnek: a jómódnak, a boldogság lehetőségének. Nem beszélnek egymással, egymáshoz, csak élnek és “szenvednek” a maguk által kiüresített, szeretetlen hétköznapjaikban. Hanyag eleganciájuk csupa manír, póz. Pusztuló világ, pusztuló család. Szánalmasság. Haneke nem szereti “hőseit”, csak mesél róluk. Nem von le konzekvenciát, csak tükröt tart.

A kamera megint inkább statikusan szemléltet: a sivár lelkek vergődését láttatja. Olyan lelkekét, amelyek helyzetüknél fogva felelősséggel viseltethettek volna magukért, családtagjaikért, társadalmunkért, vagy akár az elesettekért, mert a lehetőség adott volt. De a külsőségeken, a konvenciókon, az üres szerepeken túl nem maradt semmijük. Elvesztették a valódi identitásukat. Nem voltak európaiak, nem voltak keresztények, nem voltak már franciák sem. Calais is csak egy díszlet, amiben a fekete afrikai migránsok csak kínos epizódok. Mert amikor elveszítjük a hagyományainkat, önazonosságunkat, a hovatartozást, amikor feloldódunk, amikor “jelöletlenné” válunk, akkor kezdődik a sodródás, a hanyatlás, a vég. Gyökértelenül.

 

Menashe

feliratos, amerikai filmdráma, 82 perc, 2017.

Szereplők

Menashe Lustig, Yoel Falkowitz, Ruben Niborski, Meyer Schwartz

Alkotók
rendező-forgatókönyvíró-operatőr: Joshua Z. Weinstein, operatőr: Yoni Brook

“Manasse fiai közül azoknak szülöttei az ő nemzetségeik szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint, a nevek száma szerint, húsz esztendőstől fogva és feljebb, minden hadba mehető;
A kik megszámláltattak Manasse törzséből: harminczkét ezer és kétszáz.” 4Móz 1, 34-35

Menashe a New York-i haszid zsidó közösségben él. Egy évvel ezelőtt vesztette el feleségét. A közösség törvényeinek értelmében addig nem nevelheti újra a fiát, ameddig nem házasodik meg ismét. Menashe gyökerei erősek, elszakíthatatlanok, de az ortodox hagyományokba zárva vergődik. Mert az is tud vergődni, aki biztos keretek között, sok esetben az életnek ellentmondó írott és íratlan szabályok betartásával küszködik. Nem lázad, hanem megpróbál függetlenedni – sikertelenül.

Kérdés, hogy életképesebb-e ez a világ, mint a “hanyatló nyugat” és a szekularizálódó globalizált massza? Van-e ezeknek a közösségeknek valódi jövője? A család, amely nem érzelmektől vezérelten lesz eggyé, hanem a Tóra parancsolatai alapján? Sokszor muszájból?

Nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez az európai szemmel idegen, bigott világ mégis őriz abból valamit, ami Európában – és valószínűleg Amerikában is – elveszni látszik. Az ént és a mit meghatározó identitás, az ént és a mit megtartó alázat. Az én-azonosság itt nem rólam szól, hanem mindenkiről, aki a közösség része. Az együvé tartozás a hovatartozás is egyben. Az emberi kölcsönhatások egészen mások, mint az általunk ismert világban. Az életutak egységesek és összetartanak. E közösségben a szociális identitás is világos: tiszta sor az értékek, a nemi szerepek, a vallási és kulturális normák rendszere.

Kicsit értetlenül bámuljuk a mindig rohanó, megfelelni akaró Menashe kövér, állandóan verejtékben úszó figuráját, de szeretjük őt. Szeretjük, mert jó lenne, ha nekünk is megadatna még egyszer tartozni valahová, mert ez az egyik legerősebb emberi szükséglet. Evolúciós kényszer. Másképpen a teremtettség “társas lény” örökségének megélése. Mert ez az létállapot, amiben megmerítkezhetünk, ami által megtisztulhatunk és megérthetjük a körülöttünk lévő különös, és gyönyörűséges világot.

Komment

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.